A 15. hetet a védőnőnél nyitottam. Gyanús volt, hogy 8 előtt 5 perccel még lakatra zárva az épület, és amikor megláttam a másik körzetvédőnőjét, egyből bevillant, hogy most bizony a sajátom jól megérdemelt szabadságát tölti, valahol a Bahamák és Diósgyőr között. :D

Ezzel az asszonnyal is jó viszonyban vagyunk, bár az éhgyomri vércukromat sikerült feltornásznia. Én személy szerint rosszul  vagyok, amikor valaki 3 mozdulatsort nem tud értelmesen kivitelezni, csak kapkod egyikből a másikba. Amíg ő mérgezett egér módjára rohangászott, én előkészítettem a papírjaimat. De minek, hisz az első 15 percben együtt örülhettünk annak, hogy emberünk jövőre nyugdíjba megy, együtt szomorkodhattunk azon, hogy mennyi munkája van (muhaha, ez 2014, ez már nem a gyáron belüli munkanélküliség időszaka...), és együtt rájöttünk, hogy hogy is működik az egér. Próbáltam nem cinikus képet vágni, de mivel a szemüvegét is otthonhagyta, nem kellett nagyon megerőltetnem magam. :D Nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy felírjuk, hogy én miért is jöttem, majd mehettem haza. Úgy volt, hogy addig a férjem elkészíti a gyereket (nem a hasamban levőt, hanem hogy Minit felöltözteti), és lejönnek elém autóval. De Minimanga majdhogynem akkor ébredt fel, szóval mire a hegymászásból hazaértem, még pizsamában majszolta a lekváros kenyeret. :)

A hétvége csendes punnyadásban telt, Minit még nem mertük levinni az adventi ünnepségre, félő, hogy a viselkedésével elérné, hogy az emberek megutálják a gyerekeket, a Kisjézussal az élen. :D

Miután a hűtőben a tihanyi visszhangon kívül már semmi sem leledzett, hétfő délelőtt elmentünk bevásárolni. Jól döntöttünk, nem voltak sokan a madaras teszkóban, és amíg én a sorokat róttam, apuka és Mini egy közeli parkba mentek sétálni. Vagy másfél óra alatt sikerült a listát végigpipálnom (csak az ultra maradt le...), de addigra már én is kifáradtam. Beálltam a kismamák és rokkantak részére fenntartott pénztárhoz, ahol kizárólag a termékeny időszakukon 20 éve túllevő, de fizikálisan fitt nyugdíjasok, és mindenféle égetett szeszt felvásárolt húszas éveikben járó idült alkeszek álltak. Na, addigra már nagyon szarul voltam, még korábban kivert a víz, olyan melegem lett, és amikor a kezem is reszketni kezdett, akkor már gyanítottam, hogy a vércukrom eddig tartott. Mivel a védőnő nem volt kéznél, muszáj volt leemelnem és helyben elfogyasztanom egy milka waffelinit, még a pénztárnál. A többiek a kiflicsücskös szülőknek fenntartott lenézéssel reagáltak le, de ott már erősen küzdöttem az egyensúlyomért, szóval ballisztikus ívben leszartam. :D Nagy nehezen kitornáztam a telepakolt kocsit a parkolóba, ahol már várt a lányom, és elmesélhette, hogy hány kacsát is láttak. :)

A szerda egy különlegesen különleges napra sikeredett. A terv az volt, hogy elmegyek a terhesgondozásra a beutalókért és a táppénzes papírokért, majd azt leadom a munkahelyen, és utána beszerzem még a maradék ajándékokat. És délre hazaérek. Na, hogy én legyek az első, odamentem negyed 8-ra a sorszámosztóba. Meg is kaptam a szép nagy kék 1-est, amivel üldögélhettem 8-ig. Majd 9-ig. Negyed 10-kor kijött az asszisztensnő, le is támadtuk vagy nyolcan, de mindenkit elhessegetett, hogy nincs még itt a doki. Ja, hogy ő délutánra jön?! Na, pár perc múlva megérkezett a hős, be is kérték a kiskönyvet, majd újabb 20 perc után kiadták, hogy így nem jó a táppénzes papír. Menjek vissza a házidokihoz. Annak egyből telefonáltam, persze, van időpont, menjek csak. Na, megindultam hazafelé, dokinál kikérem a helyesbített papírt, és vissza a terhesgondozásra. (Ez már a 6. átszállás aznapra, mert azért nem olyan közel van...) Ott újabb 45 perc után szóba is álltak velem, szóval negyed 1-kor végre elindulhattam a belváros felé.

Munkahely: a postázóban azzal fogadtak, hogy levelet írt az igazgató. Elolvasom, és kínomban felröhögök. A táppénz előtt ki kell vennem a szabimat. Ahan, szóval a mai tortúra felesleges volt... Mennék a munkaügyi kapcsolattartóhoz (mert nálunk helyben olyan, akivel tudsz valami érdemit intézni, nem ám van...), nincs a helyén. Lebattyogok a főnökasszonyomhoz, a legjobbkor, egy határidős kimutatást kell leadnia. Nyilván várok. Elmondom, hogy mi a kínom, 4 részben, mert feszt csörög  a telefonja... Aztán elmondom még egyszer, mert ez már neki is sok. Jó, akkor új nyilvántartás, írjam ki a szabis engedélyt, meg a többi adminisztráció. És persze szóljak a kapocsembernek. Újra felmegyek, mondom neki, hogy mi a szitu, erre ő is sírva fakad, hogy de a számfejtésen már tudnak rólam... AKKOR MOST MI AZ ANYÁMAT CSINÁLJAK????? Menjek vissza a főnökömhöz (aki egy cseppet sem lesz ideges...), és mondjam, hogy szorri, mégsem. Persze, most ő nem volt a helyén, írtam neki levelet, meg később felhívtam, hát, kibukott ő is, hogy a humánpolitikának fingja sincs, mit csinálnak a számfejtésen... 

Délután 2 óra. Ájuláshatáron vagyok, elmentem bedobni egy salátát, és már vásárolni sem volt kedvem, ami nálam súlyos problémát jelez. :D Végül egy játékboltban vettem fejenként egy-egy kirakót, és részemről letudtam az ajándéközönt, majd jövőre szervezze jobban a Jézuska vagy a Mikulás vagy a szakszervezet. :D

Fél 4-re sikerült is hazaérnem, a lányom már úgy örült nekem! :) Nagyon elfáradtam, szétrázott a tömegközlekedés, a lakás romokban, kaja nyista, tele a szennyestartó, nemhogy nagytakarítás, bejgli meg dekor... Ez már a 16. hétre marad. :)

A 14. hét nagy izgalmak közepette telt: vasárnap nyelvvizsga! Sztoikus belenyugvással mantráztam magamnak, hogy amit eddig nem tudtam megtanulni, azt most már az utolsó pár napban teljesen felesleges pánikszerűen olvasgatnom. Egyelőre jobban izgatott az időjárás, a tévé nem túl szívderítő képeket mutatott Pest környékéről, a pár nappal azelőtti ónos eső után... 

Már pénteken nekiláttam csomagolni, hogy szombat reggel korán (muhaha...) tudjunk indulni. Naggggyon tanulságos egy 2 és fél éves kíváncsi és akaratos lánygyerekkel pakolni... Amit a kezembe vettem, egyből elkérte, és a lakás egy kevésbé frekventált pontján eldugta, mintegy időkapszulának szánva. Ha a szekrényajtót kinyitottam, egyből felhangzott a sziréna: "Kéred a juját!" Nem, nem kéred a ruhát. De. Illetve nem. Nem kérte, hanem kiszedte, nagyon törpös volt, a pakolás felére már úgy nézett ki a lakás, mintha a TEK rajtaütést és házkutatást végzett volna. (Pedig sajnos nem, így a 3. hónapon túl már nem kiabálnak rám széleshátú fiatalemberek, hogy: "feküdjön a földre, lábakat szét!" :DDDDDDD)

Szombat reggel fél 9-kor sikerült elindulnunk. Fél órával hamarabb a tervezettnél... Erre a férjemmel való közös fennállásunk óta nem volt még példa. :D Mondjuk, azért kapkodtam is rendesen, szóval mire beültem az autóba, már fáradt voltam. És még a kapun sem mentünk ki... Néhány zacskót bekészítettem, ha Mikro is jelezné, hogy unja a banánt, meg Mininek is bekészítettem egy hátizsák cicát-kutyát-kengurut-dvdlejátszót-spongyabobot-ceruzát-mákteát, hogy valahogy kibírjuk Pestig. És persze a reggel a kiságyában talált Mikuláscsomag és a benne fellelhető ezer csoda és édesség is egész kezessé tette. A férjemnek is jött a Mikulás, bár ahogy figyeltem, csak a harmadikra sikerült neki kiszúrnia, hogy valami piroslik a bakancsában. :)

Az első 2 óra gondtalanul telt. Nem, nem elírás, egy régi, mintegy 50 lóerős autónk van, amivel meg sem próbáltuk feltartani az összes frusztrációját és hatalmi törekvését az autópályán kiélni óhajtó audis és béemvés sofőrt, és mivel régen sok Cobra 11-et néztünk, azt megtanultam, hogy mindig a 20 évnél öregebb autók törtek ronccsá Semirék munkássága alatt, szóval maradt a régi autóút. Ott meg várt ránk a nagy semmi - sehol egy autós rajtunk kívül -, és a 3 és fél órás út.

Nemigen mertem reggelizni, nehogy kiengedjem a szellemet és a rókát a palackból, így a 2 óra elteltével már éhes voltam. A magyar úthálózat kritikán aluli színvonalának megvan az az előnye, hogy menetközben gyakorlatilag nem kell vesződnöd a rágással, egy-egy nagyobb gödörben úgyis összecsattan a fogsorod. :D Gödöllő után kezdett besűrűsödni a forgalom, ott már Mini is elvesztette a humorérzékét, így engedélyeztem neki a Spongya dvd-t. Bob és Patrik idétlen nevetésétől legalább nem hallatszott a hidrotőkék csattogása... :/ :D

Pontosan délben érkeztünk meg, Mini átlendült a déli álmosságán, és nem bírt magával. Olyan szinten produkálta magát, annyit nevettünk rajta, tök édes volt. :) Vagy háromszor megpróbáltuk lefektetni, hát, volt sikítás, aztán feladtuk, és délután a sógornőm és a férjem elvitték télapónézőbe, hogy én egy kicsit pihenjek és tanuljak. A gyerek annyira fel volt pörögve, hogy a Hősök terén almát osztogató Miku kezéből menetközben tépte ki a kis csomagot, meg sem állt, szegény Miku nemhogy verset nem kapott, be kellett érnie egy rövidke meghökkent pillantással. :)

Másnap reggel nagy izgalommal és egy 1991-es kiadású térképpel nekivágtunk megkeresni az egyetemet. Még jó, hogy időben elindultunk... :) Hát, ha New York az a város, ami sosem alszik, akkor Budapest az, ami kizárólag egyirányban közlekedhető. A tanteremben a már bekészített zacskóval, radírral és ceruzával felfegyverkezve ültem le  a kijelölt helyemre. Röpke 20 perc alatt elmondták, hogy mi miatt zárhatnak ki, hány példányban kell kitölteni a lapokat, és hogy mely golyócskákat hogyan lehet besatírozni. Maradjunk annyiban, hogy jócskán bonyolult maga a hivatalos része is, ez olyan, mint egyetemi vizsgára a beugró.:) A vizsga közben eleredt az orrom vére - terhestünet, ami előtte persze nem tudott jelentkezni, még jó, hogy volt nálam zsepi, bár lehet, hogy helyből megszán és átenged a bizottság, ha összekoszolom a lapot, hogy "nézmá, a csaj vért izzadt a vizsgán, ne legyünk már szemetek vele!". :D Aztán szépen ez is végetért, értem jött a férj, és megpróbáltuk felkutatni a macskás kávézót. Mint említettem vala, a sógornőmtől kapott térkép egyidős volt Rákosival, úgyhogy elég nehéz helyzetben voltunk. Egy ideig nézegettük, de amikor megláttam a Samuely és Majakovszkij utcákat, berágtam, és egy helyi séta után hazamentünk a kölyökhöz. 

Ennyi izgalom után jócskán ki is merültem, aznap már csak feküdtem, és amíg apjuk fürdetett, én a szívhangfigyelővel ellenőriztem a kisebbiket.

Hétfőn a hazaút is - szerencsére - eseménytelenül telt. Annyi gondom akadt,hogy a második trim legeleje óta rohadtul fáj a medencém, elég sokat ropog is. Bizonyára tágul, de emiatt olyan érzésem van, mintha a két csípőcsont egymástól elkülönült volna, és emiatt egyrészt nem tudom terhelni, másrészt olyan furcsa, bizonytalan érzés a járás. A kocsiban hátul ülök Minimanga miatt, de ott meg rohadt pici a hely. Ha kihúzom magam, akkor a fejem a plafonhoz ér, ha előrecsúszok, akkor pedig pont a medencémre esik a súly. Egyszóval, nem bántam, amikor végre megcsörrent a kulcs, és kiszállhattam az autóból. 

A hétre ennyi kaland elegendőnek is tűnt, úgy vagyok vele, hogy ha fáradtnak érzem magam, akkor az is vagyok, szóval kedden és szerdán már csak itthon ténykedtem, kívül-belül 1-1 gyerekkel. :)

Ugye, minden kismama várja a 12. hétvégét, és ha ugyan még nem lehet pezsgőt bontani - azt ugye amúgy sem terhesen -, de a babonás első 3 hónap véget ért. Szerencsém is volt, hisz az uh-os kormeghatározás szerint már csütörtökön 13 hetes lett a Csöpp, nem kellett szombatig várnom. :) 

A japán nyelvvizsgám véghajrába érkezett, gondoltam, meg is váltom a világot, majd az utolsó héten nekifekszem. Ahan, ember tervez, Windows végez: a laptop szombaton nem indult el. Aztán vasárnap sem. Nekem pedig az összes nyelvvizsgatesztem és laborgyakorlatom ugyi a gépen tartózkodik... Jó, végülis rákészüléses relaxációnak betudtam, hogy a gyerek alvásidejében Charlotte Bronte-t olvasok. :D 

Az egész hét merő andalgásban folyt, így keddre beépítettem a vérvételt. Amit már egyszer levettek, csak hipsz-hopsz, felszívódott a minta... Mondom, a kedd épp vundabá lesz, hétfőn a házidoki a kezembe nyomta a táppénzes papírt, azt beviszem a Führernek, utána meg elmegyek karácsonyi hangulatilag shoppingolni. Jó korán felkeltem, még 5 előtt, mondom, haladjunk, haladjunk, és mivel hajnali sötét volt, csak induláskor láttam, hogy ebből szoppingolás lesz, mert szakad a hó, havaseső, meg ki tudja még, mi. Gondoltam, ha én egyszer felébredtem háromnegyed 5-kor, akkor ugyan vissza nem megyek, max. az új csizmám nem ma avatom fel. 

Kiléptem az utcára, és örültem, hogy nincs lefagyva a cucc, viszont elég nehéz volt két kézben tartani az ernyőt, a zseblámpát és a paprikasprayt. Mondom, milyen fasza, ha véletlenül megtámad egy kutya, még magam fújom szemen, így felpakolva. :D Kitartásom siker koronázta: én húzhattam ki a dicső 1-es sorszámot a vérvételhez. Szerintem erősen gondolkodtak a többiek, hogy én aznap bent aludtam a rendelőben. :D

A vérvétel után bebuszoztam a melóhelyre - értem én, hogy alacsonypadlós busz, de baszki, lengéscsillapítót azé' tehettek volna alá... Egy lemezkád puhaságával érkeztünk meg minden gödör aljára, és az ugye nem kevés van szép - na jó, nem is - városunkban. 

Egy nagy munkahelyen az a jó, hogy sok ember van, mind meg is fog állítani, és a tervezett negyed órából végtelen számú többszörösét tudod kihozni, ha le is állsz sajtótájékoztatót adni. Még a Big Bossba is belefutottam a folyosón, ő is jóváhagyta a terhességem, oszt mehettem a dolgomra. 

Éljen, éljen, boltban bambulás! Egy komplett listával érkeztem, hogy mire van szükségünk, azt már láttam, hogy ezzel másfél óra alatt nem fogok végezni... Azért a nagyját sikerült beszerezni, miután fellocsoltak a Sparban. Én hülye, a Lindt-es csokimikulás standhoz tévedtem, és a 80/60-as vérnyomásom a mérhetetlen tartományba ugrott. A jó öreg Boci és Tibi siettek megmentésemre, nehogy szégyenszemre egy 6 centis Mikulás kerüljön a lányom csizmájába, a csizmájának megfelelő árért...

Hazafelé félúton értem jött a család, és tudtam, hogy a délutánom el lesz baszva, amikor Minimanga rákezdett a "sétáljunk a pici hóban!" mantrára. Annyi engedményt kaptam, hogy az ebéd utáni alvása nem maradhat ki, így is volt némi gond, mire megértette, hogy ez nem tejszínhab, nem kéne enni belőle... :D

Ahogy kipattant a szeme a kiságyban, megint rákezdett a versikére, így délután lementünk a kertbe. Csodaszép látvány volt: minden hófehér, a fák, az erdő, a macskák, a bejárónak csúfolt repülőgép-leszállópálya a garázs előtt. Csajos először meglepődött, hogy ez biza csúszik, de hamar belejött, másfél órán keresztül meg sem állt, csak tiporta a havat. :) Az apja is lejött egy kicsit hozzánk, megmutatta, hogy kell a macskákat elriogatni hógolyóval itthonról, aztán a pusztítást befejezve, visszament dolgozni. :D

A hóesés kapcsán olyan jó karácsonyi hangulatom kerekedett, végképp lőttek a tanulásnak. Nagyon szívesen dekoráltam volna már a kérót, de ahhoz először fel kellene rendesen takarítani, és csak utána jó. Ezért csak a lyány szobájába tettem ki egy Mikolauszt, meg a fürdőszoba ajtajára egy óriási matricát. Ami nem ragadt, de ez most mindegy is. :D

A kezdeti szentimentalizmust realista rádöbbenés folytatta: a híradó szerint a fél ország romokban, így egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó lesz-e a szombati pesti út... Mindegy, kidolgoztam a B, C terveket, kiírtam egy csomó telefonszámot, ha a gép is újra bedöglene (ugye ez is egy potenciális változó az algoritmusban), kiírtam a címeket is, és 2 évre előre megnéztem az előrejelzést. Semmit sem bízunk a véletlenre. :)

A szívhangfigyelővel a birtokomban, egész felvirágozva vágtam neki a 12. hétnek. Sok újat nem hozott ez a hét sem, sajnos sem macska, sem róka témában nem állt be változás. A folyadékveszteség ellen felvettem a harcot: kilónyi hidratálóval kenem a fejem, mert már hámlik a képem. De legalább mitesszeres a bőröm. Méghogy megszépülsz a terhesség alatt! Dehogy szépülsz, max. a terhességi elhülyülés kiterjed a látóideg-pusztulásra is. :D

Hétfőn jött a védőnő, kedélyesen elbeszélgettünk, persze, Minimanga vitte a zászlót, kikísérte a csajt a fürdőszobába, és elmesélte, hogy hol tud kezet mosni és megtörölközni. :) Elmeséltem a túlkombinált tesztet, hát, nem volt meglepve... Megbeszéltük az ovis helyzetet, így két legyet ütött két csapásra, letudta a kiskorút is, és a méhmagzatot is. :D

Szerdán végre újra önmagam lehettem, apuka lelépett a kiscsajjal, én pedig feltűztem a zászlómra a "vásárolj!" jelszót, és ennek tudatában láttam neki a pénzszórásnak. Sajnos a pénzem hamarabb elfogyott, mint a listám, de beszereztem egy pár csizmát, egy táskát, és két kötött ruhát. Az egyikről utólag kiderült, hogy nem ruha, csak mellény... Bár apuka szerint semmivel sem rövidebb, mint a korábban szoknyának csúfolt ruhadarabjaim. :D Vettem még néhány Mikulás-dekort is, és mivel márkahű vagyok, kizárólag a kínai ipar remekjeit válogattam össze. :D Nagyon büszke voltam magamra: másfél óra alatt 4 üzletben jártam, ebből az egyik kétszintes, szóval volt rohangászás, de megérte. :) 

Másnap apuka a garázsban molyolt, és beindított egy motort, a hangosabbikból. Le is mentem, olyan jó volt egy kis kipufogófüstöt szagolni... Eszembe jutott, hogy milyen érzés is volt, amikor a beindított, még melegedő motorom mellett álltam, öltözködtem, hogy milyen volt felülni rá, milyen volt falni a kilométereket, milyen volt a hangja, a rezgése, a visszajelzései, a közös életünk. 3 éve már, hogy nem ültem rajta. Borzasztóan hiányzik. Ezen el is gondolkodtam, hogy érdekes dolog ez az anyaság, mindenkiből más érzelmeket csal elő, annyira eltérő, hogy kit milyen mértékben változtat meg. Én is változtam. Sokat. De valahol még él az a vörös tűzlány... Csak most alszik. (és terhes, és nyűgös... :D) Nem tudnék már napokra-hetekre eltűnni, valóban a gyerekem lett a legfontosabb, de ha egyszer leér majd a lába a lábtartóra... :) 

Aztán így az első harmad vége miatt is töprengtem. Jó, hogy a babonás 12 hét véget ért. :) Gondolkodtam azon is, hogy milyen lesz 2 kicsivel. Valahogy mindig arra jutottam, hogy erre aztán szintúgy nem lehet felkészülni, mint az első gyerekre. Ha kifogsz egy alvó-evő babát, akkor örülj a szerencsédnek. Ha egy üvöltős-problémásat, akkor megpróbálsz túlélni. Szerintem most is bármi lehet: a testvérféltékenység egy dolog. Ketteske alaptermészete a másik. Ha vele is megismétlődik az éretlen idegrendszeres-mozgásfejlődéses történet, akkor már legalább tudom, hogy mire számítsak. De ugye lehet, hogy tök más lesz vele a gond. Vagy pont az, hogy nincs gond, csak olyan égetnivaló lesz, mint én voltam. :D Szóval egyelőre nem agyalok sokat a kétgyerekes létezésen, szerintem ez úgyis élesben fog kiderülni, hogy húztunk-e 19-re még lapot. :) Annyiból könnyebb lesz, hogy most magát az anyaságot, a kötöttségeket, a készenlétet nem kell már megszokni. 

Minimanga napról napra okosodik, napról napra alakul a saját jelleme. Ez persze nem mindig kellemes dolog, remekül lehet vele már veszekedni, pedig még nem is serdül... :D Volt egy aranyos sztorija. Még egy pár hónapja beütötte a lábát, sírt, és én pedig megpuszilgattam. Erre valamelyik nap látom, hogy puszilgatja a saját lábfejét. majd meg is adta a magyarázatot, elmesélte, hogy beütötte... :D Na, azért kért tőlem is puszit, biztos, ami ziher alapon. :D Ha az apja is jelen van, akkor pedig egy egész puszifutam van, kettőnk között rohangászik, sőt, valamelyik nap már maga súrolta oda a kis könyökét a szekrényhez... :D Na de ki tudna ellenállni, még ha tudja is, hogy önhibából történt a baleset. :)

Várom már, hogy a nyelvvizsga is meglegyen, már őszintén szólva, semmi kedvem sincs a japánnal foglalkozni. Már készülnék az ünnepekre. és amennyire az erőm engedi, nekilátok majd nagytakarítani. Meg persze dekorálni. :) Jó lesz megint egy kis kiugrás a mókuskerékből. :)

A 11. hét elején gyakorlatilag beköltöztünk az autóba. Szombaton kitaláltam, hogy menjünk ki a bolhapiacra, persze, apukát jóelőre felkészítettem, hogy ő max kívülről fogja látni a sok árust, mert valsz Minimangát fogja gardírozni, amíg én nézelődöm. Ha a lottószámokat így tudnám előre... :D A gyerek hozta a várakozásokat, a piac nem különösebben, rengetegen voltak, de amit kerestem, nemigen találtam. Másfél óra bolyongás után ki is mentem a családhoz, akik már az autóban ülve vártak, hisz a kicsi kajája és innivalója nálam maradt... :D Legalább tényleg örültek, hogy megjöttem. :D

Vasárnap beszélőre mentünk anyukához, délután ott lebzseltünk, Minimanga végre nem félt a függönytől és az erkélyajtótól. :) Anyós megint remekelt, már hogy nemcsak a kaját illetően sajnos, szóval a férjem igen paprikás hangulatba került, azzal együtt, hogy nem paprikás volt a menü. Hát, végülis mire számítottam...

Hétfő reggel a terhesgondozáson kezdtem. Némi várakozás után kijön az asszisztensnő, hogy miért jöttem. Mondom, mert megszólítva éreztem magam az ajtón levő feliratot olvasva... Nem úgy, konkrétan mivel akarom elbaszni a doktor úr hétfő reggeli édes semmittevését. Mondom, érdekelne ez a kombinált teszt. De miért, azt 37 felett indokolt csinálni. Én elhabogtam, hogy mivel alatta sem tilos, no meg, a kis büdös mégis csak a gyerekem, oszt' aggódom, nemelehetnee...? Jó, ő szól a dokinak, hogy ha ennyire akarom ezt a tájékoztatást. Röpke 20 perc után behívtak, és a már ismert asszisztensnő a kezembe nyomott egy paksaméta papírt, hogy vérvétel. Mondom, köszcsi már megvolt. Akkor mi is a gondom? Mondom újra. Ó, bár ne tettem volna... Én balga... A 4. féle tájékoztatást kaptam... És egy beutalót genetikai tanácsadásra. De csak mert az szóba sem került...

Jó, némileg rezignált állapotban bementünk a melóhelyemre, ahol megkaptam a felszállási engedélyt táppénz ügyben, szóval ott is intézkedtünk. Minimangát megint apai segédlettel kellett elvezettetni, mert megzavarta a tárgyalásokat. :D A gyerek rekedten, mi hitvesemmel némileg reszketegen indultunk hazafelé, a déli alváshoz.

Délután boltba indultunk, egy grósze multiba, de csak mert ott van gyerekfelügyelet. Na, most nem volt. Apuka megint díszmagyarba vághatta magát, amíg én bent kórincáltam a szekérrel, miután kiküldtem őket, amikor Minimanga a 3. polcnyi nivea testápolót pakolta bele a kocsiba. 

Szerda reggel telefonáltam a genetikára. A vicc, hogy a kórház központja SEM vette fel... Nagy nehezen elértem az automata központot, de azt is a 6. csörgetésre... Őrület. Felveszik a tanácsadóban, mondanám a kérdésem. Azt nem mondhatnám, hogy végighallgatott a nő, meg azt sem, hogy udvarias volt... Na mindegy, menjünk, mert heti 1 rendelés van, és a jövőhét már a 12. hét, amikor is esedékes lenne a vérvétel. Mintegy másfél óra után behív a doki. A magán betegével együtt, akivel előbb megbeszélik, hogy anyuka mely napon óhajtja a császárt, merthogy ugye elektív volt? Aztán rendezik a pénzügyeket, nemám diszkréten, ez nem a Provident, kérem. :D Végre rám is vetődik némi fénysugár a doki figyelméből. A kötelező kérdés, hogy miért jöttem. Mondom, a kombinált tesztről érdeklődnék. Hát, itt is megcsinálják, meg a másik kórházban is, de nem tudja, kell-e külön papír hozzá, meg azt sem, hogy ultrahangot csinálnak-e. Na, itt elöntött a lila köd, mondom, baszki ez EZÉRT kombinált teszt, mert az életben nem tudod meg, hogy ki és hol csinálja...

Délután bejelentkeztem egy privát uh-ra. Másnap már tudtak is fogadni. A jól ismert szonográfus, a jól ismert helyen, a jól ismert hiszti közepette Minimanga részéről. :) Ők lépcsőztek, amíg én a kicsit csodáltam. (márhogy a férjem és a kiscsaj, nem a szonográfus :D) Megnéztük, a jelen állás szerint durva fejlődési rendellenesség nincs, gyakorlatilag láttuk a kicsi ujjacskáit is, ez azért nem a szülészetnek A kórház a város szélén forgatásról átvett uh-gépe... Mikromanga épp a vizsgálat elején ébredt fel, nyújtózkodott, dörzsölte a kis szemeit, annyira édes volt. Valahogy akkor tudatosult bennem igazán, hogy még egy gyerekem lesz, eddig olyan megfoghatatlan volt. Főleg, hogy eddig csak a kellemetlen tüneteket észlelhettem a terhességből, és persze úgy, hogy az első 12 hétben jobban ott van az is, hogy heteket, hónapokat átszenvedsz, és esetleg mégsem... Kaptunk 2 fényképet, és ezeket nézegetve a hangulatom is jobb irányba fordult. :) Érdekesség: a magzat méretei alapján pont aznap volt 12 hetes. :)

Azért, hogy ne nagyon vigadjak, elmondanám, hogy a cicám azóta sincs meg. Most tényleg megpróbálok nem arra gondolni, hogy valahol magányosan fekszik, és már nem él. Persze, ahogy telnek a napok, egyre fogy a esély is, hogy viszontlátom, de most még nem akarok erre gondolni, talán él, és jó helyen lakik. Nagyon hiányzik, a kis társának, Királylánynak is, előtte egész nap együtt birkóztak, aludtak, nyalogatták egymást. Az öreg kandúromnak nem hiszem, ő eléggé magának való alkat, aki ismeri a salakmotor sportot, és azt mondom, hogy Nicki Pedersen, az érteni fogja. :D 

Csütörtök délután neten lőttem egy magzati szívhangfigyelőt, így a következő héten már bármikor lecsaphattam ellenőrzésszerűen Mikrora. :)

A 10. hét nem sok izgalmat hozott, a napok a szokásos mederben folydogáltak. Reggel nagy nehezen ébredés, általában arra, ahogyan Minimanga kiabál ki a kiságyból, hogy "tejecke!". A kedvenc rajzfilmje alatt megpróbálom kifésülni a madárfészekszerűre gubancolódott haját, ezt vagy halkan, de jobbára hangosan tűri. Kár, hogy még nem tudja, mi az a nullásgép, így nem veszi komolyan a fenyegetéseimet. :D Ha nagyon kínlódik, akkor leültetem nekem háttal, a lábammal lefogom válltól térdig a kölyköt, és úgy esek neki a kócainak.

A héten egész jó idő volt, nemhogy az udvari játékra volt alkalmas, gyakorlatilag fűtenünk sem kellett. Már majdnem az összes levelüket lehullatták a fák, és mivel nekem még nem volt energiám összegereblyézni (illetve nem is a gereblyézés, hanem a 60 méterre levő erdőre való lecipelés a problémám), a gyerek kerti csúszdája alig látszott ki az avarból. Az apja összehúzta a leveleket a csúszda elé, Mini nagyon élvezte, ahogy belehuppanhatott. A macskák is lustán pihentek a naptól átmelegedett, tarka levelek között. 

A várandósság szempontjából sok érdemi nem történt, semmilyen vizsgálat nem volt esedékes a héten - mily meglepő, komolyan, egy őrület az új rendszer -, a közérzetem sem változott, még mindig tart a szédülés, hányás, émelygés. Annyit vettem észre magamon, hogy - most a szégyenlősebbek fogják be a szemüket - a mellbimbóm és a bimbóudvar bebarnult. Ennek nem örültem, tudtam, hogy terhesség alatt bebarnul, de gondoltam, ha az elsővel megúsztam... Na mindegy, csak ne nőjenek párizsi szelet-méretűre. :D

A rosszulléteket egyre nyűgösebben viselem, gyengének és állandóan álmosnak érzem magam. A tanulás... hát, ahogy lesz, úgy lesz, már nem is izgatom vele magam. Egyre ingerültebb is vagyok, szerencse, hogy nem sok emberrel találkozom mostanság, mert az agyamra mennek a hülye megjegyzésekkel: "dehát enni muszáj", "ó, még egy-két hónap, mi az neked?", "hát, ez ilyen!". Nem tudom, itt valahogy nem szeretnek gondolkodni az emberek, csak pufogtatják a közhelyeket. Most legalábbis ki lehet buktatni, amikor valaki olyan okoskodik bele, hogy miaznekem, meg hogy mindenkihány, aki életében egyszer sem volt rosszul a terhessége alatt. Inkább nem kell semmit sem mondani, na, az meg ugye nem megy. :D

Minimanga egyre önállóbb, hát, mondjuk, van is hova fejlődnie. Már próbálom rávenni az önálló vetkőzésre, leveszi fürdés előtt a pelenkáját, és kidobja a kukába, még az önálló evés van hátra, valahogy jobban szereti, ha én etetem. Ha feldarabolom a kaját, de nem ülök mellette, akkor nem is eszik. Ha odatelepedek hozzá, akkor gyönyörűen felcsipegeti a falatokat... :) Amennyire tudom, önjáróvá teszem Lajoska vagy Krisztoferita érkezéséig... :D

Még 2 hét az újabb ultrahangig. Jó lenne már látni a picit, de egyrészt érzem a tüneteket, másrészt a hasamon is látom, hogy ha minimálisat is, de kerekedik, ezeket pedig jó jelnek értékelem. :) Sosem voltam egy hurrá-optimista alkat, de most valahogy nyugis vagyok a baba felől, amilyen szarul vagyok, úgy érzem, nagyon meg akar születni. :) Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy fiú vagy lány lesz. Tudom, majd ha nagy lesz, eldönti. :)

A 10. hét nem túl jó dolgokkal zárult. Szombat óta nem láttam a középső cicámat. Sosem csavargott még el, pláne nem ennyi időre... Ahogy telnek a napok, egyre kevésbé reménykedem, hogy még viszontlátom. Még nincs egy éve, hogy egy másik kandúrom elment, még őt sem hevertem ki. Putyinnal meg még azt sem tudom, mi történhetett... :'( Gyönyörű, kövér görögdinnye-cicám, akárhol is vagy, sosem feledlek. 

Íme, beleléptünk a novemberbe. Közeledik a karácsony, fokozódik a hangulat, de egyre úgysem tudnak rábeszélni - nem kell kariajiba tengeri hajóút... :D

Hűséges rókám továbbra is velem van, nonstop nyomja, ezért a férjem el is nevezett Szvájpörnek. Azok kedvéért, akik - baromi elítélhető módon - nem Dora-n szocializálódtak, elárulom, hogy az említett jószág egy veres róka a táncos-énekes-népnevelő rajzfilmben. Innen vont párhuzamot életem netovábbja. 

Hétfőre meglett a laboreredményem, állati - lásd fent :D - büszke vagyok magamra, minden érték tökéletes, és ami csodaszámba ment, a vasam túl sok. 3 éves koromtól kezelnek nagy lelkesedéssel, de annál kisebb sikerrel vashiány miatt, és lám... Azért így szűkkörben megvallva, nagyon örülök, hogy erre egyik doki sem gondolt, mégiscsak szar lett volna, ha a hematológus ezzel indokolva rámmászik... :D 

Csütörtökön várt a védőnő, késett, így egy nagyon határozott kismama határozott véleményét hallgathattam, határozott unalommal. :D Ő mindenki kiosztott, inkluzive anyós, após, nőgyógyász, szonográfus. Igazi sármőr lehet... .D A védőnő nagyon megörült a vérképemnek, mondtam, hogy ne fáradjon a magyarázattal, tudom, hogy 2-3 csillagtól nem kell végrendelkezni. :) Aztán lehervadt a mosolyom, mert a vérkép nem volt teljes, ugyanis:

- a vércsoport ellenanyag teszt eredményéért a vérellátóba,

- a toxoplasma ereményéért a házidokihoz

- a szifillisz eredményéért újra a védőnőhöz

kell eltáncikálnom. Faszomat, ez nem terhesgondozás, ez tájékozódási futás...

Másnap a rákszűrés eredményéért a nőgyógyászhoz kellett elfáradnom, majdnem sikerült elkésni, mert 5 km-re otthonról jutott eszembe, hogy otthonhagytam a papírjaimat. Ész, ész hová mész... Sikerült találkoznom egy olyan dokival, aki úgy tudta elmondani a mondókáját, hogy sem felesleges latin nyelvű idézetekbe, sem szubmissziv párkapcsolatot idéző alázásokba nem ment bele. Ritka állatfaj, valahogy mindig kényszerük van a felsőbbrendűség villogtatására. Minden rendben van rákászatilag, uh-t most nem csinált, arra még várnom kell 3 hetet. :/ 

Valahogy annyira más ez a terhesség, mint az előző volt. Nem igazán van sem időm, sem módom ráhangolódni. Minimangával a ciszta miatt hetente jártam uh-ra az első 12 hétben, otthon feküdtem, és minden gondolatom ő volt, olvasgattam az újságokat (nem röhög!!!), és még akkor is minden hét olyan lassan vánszorgott, annyira szorongtam, hogy minden rendben legyen. Most valahogy más, az időm is kevesebb gondolkodni, Minimanga és a háztartás lefoglal, próbálok napközben egy-egy negyedórát elcsípni, és lepihenni, akkor tudatosan pihenek, hisz Neki is jár, ami a nagytesónak. De mivel most is lesz 4 hét a következő uh-ig, olyan vegyesek az érzéseim, valahogy alig tudatosult még a dolog bennem, még mindig olyan megfoghatatlan az egész, másrészt meg zavar a saját nyugodtságom, az, hogy most nem izgulok. Most valahogy úgy érzem, hogy minden rendben lesz, na de honnan veszem ezt meg? Lehet, hogy még nem merek örülni a kicsinek igazán, talán még mindig félek egy kicsit beleélni magam, nem tudom. Nem tudom a folsavat sem szedni, nagyon rosszul vagyok tőle, ez viszont zavar, tudom, hogy a folsav fontos lenne. Ennyit megtehetnék a kölykömért, ugye, egyrészről, másrészről meg, ha pont a folsavtól hányok ki mindent két napig, akkor nem sokkal vagyok beljebb...

A héten a postára is kellett menni, na, Minimanga adta az ívet, alig tudtam elcipelni. "Erre menjünk", "Táblán számok, számoljunk", "tetszik az ablak", "elefánt van a könyvön, kéred?" Vagy 15 percig hagytam sztendápolni, aztán megkértem, hogy menjünk, apa vár. Úgy, ahogy Vekerle megírta, leguggolsz, szemébe nézel, halkan megkéred. Eltereled a figyelmét. És így majd működik... Faszt. Én amondó vagyok, hogy kétszer, nem többször, kétszer megkérem. Ha nem, akkor jön a nyers erő. Szóval a postai tündöklés vége az lett, hogy egyik hónom alatt a csomaggal, a másik alatt a hellokittibe bújt, üvöltve hörgő lányommal kisétáltunk, minden feltűnést kerülve... :D A biztonsági őrt megkértem, hogy feszegesse ki a kezéből a polcról lenyúlt, de 1700-ért nem megveendő, 6 lapból álló könyvet, és a segélyhordó postás fogadására felsorakozott hátrányosék között kivonultunk a parkolóig. 

Apámék megint várhatóak hétvégére, így a péntek megint főzéssel telt. Náluk a villámlátogatás valóban az: szombat este 7-re érkeztek, és vasárnap reggel 7-kor már indultak is. Csak a motorokat hozták le, hogy az érintettnek a határőrrel folytatott emeltszintű párbeszédét idézzem: "motor kaputt, Ungarn szerviz". :) A szarvasból sikerült mintegy 5 óra alatt gulyáslevest főznöm, szegény Mikulás idén rábaszik, ha apám még néhányszor elmegy vadászni... Amíg a kaja főtt, mi elmentünk sétálni, a hegy tetején levő kilátóba mentünk fel. Minimanga nagyon élvezte, ahogy az erdőben karistolhatott a falevelekben, meg a víz által kimosott árkokban. Persze megint alig lehetett becsalni a házba, pedig rám már nagyon rámfért addigra a pihenés. :)

Az előző hét csehovi állóvize után ez a hét elég mozgalmasnak ígérkezett. Már örömmel néztem elébe. Mindaddig, amíg nem szólt az ébresztő...

Hétfőn örömmel tapasztaltam, hogy a róka is egy hűséges állat, de akkor költözne Sopronba, lenne ott hűséges, vagy bárhol, csak lenne már testen kívüli élmény. Hát nem. Aznap egy konkrét listát írtam, hogy a következő napokon hová kell mennem, megmondtam az öregnek hogy tankolja tele az autót, mert ugye magyar egészségügy, terhesgondozás, szóval megyünk majd, mint a mérgezett egér. 

Kedden az ultrahangon nyitottam, szeretem, amikor negyvenen ülünk az ajtó előtt, az asszisztens kiszól, hogy jöhet a következő, és senki sem nyitná szóra a száját, hogy baszki, én nem ide várok... Mindegy, legalább kellemes csalódás volt, hogy nem voltak előttem. :) Bent megmérték a Mikrot, 15 mm, és azt mondta a szonográfus, hogy kisebb, mint a menzesz szerinti kora szerint kellene, hogy legyen. Hát nem fogadtam kitörő örömmel ezt a hírt, de most valahogy tényleg nyugodtabb vagyok, ha egészséges, akkor úgyis fejlődik szépen. :) A következő vizsgálat a 12. héten lenne esedékes, ez a 4 hét így elég hosszúnak tűnik, de legalább lesz időm helyet intézni egy profi vizsgálatra. A megyei kórházban van lehetőség profi ultrahangra, kérésre genetikus is megnéz. :) Miért ne? 

Mivel megértük a 8. hetet, és a pénz azért továbbra is fontos tényező maradt az életemben, bementem a munkahelyemre is bejelenteni a nagy hírt, hogy tudják, hogy táppénzt kívánok igénybe venni. Namost elég érdekes végigvonulni 80 nőn, akik mást sem tudnak kérdezni, mint hogy "és, jön-e már a kistesó", anélkül, hogy lehánynám bármelyiket, mert akkor szirénavisítással rohannának a vezetőséghez közölni az észrevételt, nálunk meg erre nagyon hiú a főnökség... Szóval előbb a főosztvez, aztán az apámék, nehogy főnökúr zokon vegye, hogy nem tud előre mindenről. :D Meglepően jól fogadták a hírt, rugalmasan, ami az én szakmámban utópia... 

Az irodában beszélgetek a kolléganőimmel, amikor Minimanga megáll a szoba közepén, és belekezd a monológba: "anya piszilt a vécén." Röhögés. "Anya megmoszta a kezét isz." Köszi, kislányom. "Anya a papírkával megtörölte a ..." Bogaram, fogd be szépen! Megítéltem a lányomnak az Égető Honorka díjat... :D

Hallottam már arról, hogy az apukák is produkálhatnak terhestüneteket. Egyik este a férjem az én tusfürdőmmel zuhanyzott le, és magából kikelve undorodott, hogy ez mekkora pacsuli, mekkora szar. Mi ez? Sheavaj és narancsvirág? Mondom neki, nem, az nebáncsvirág, és különbenis, te hoztad. :D

Szerdára ütemeztem a helyi sztk-rendelőben elvégezendő vizsgálatokat, szóval 5-kor keltem, hogy a vérvételen sorra kerüljek még délután fél 5 előtt. Fah, sötét, hideg, tiszta borzalom. Viszont mivel most önszántamból nem bírom a kávét, végre tényleg éhgyomorra mentem a vérvételre... 

Én nem tudom, de vonzom a lelki toprongyokat. A váróba bejött egy asszony, és hajnali fél 7-kor nekiállt monológot tartani a kézműtétjéről. Nem bírom, amikor az orvosi rendelőben úgy tesz valaki, mintha csak ő lenne beteg... Meg különben is, kurvára nem érdekel a baja, csak zúdít, meg megállás nélkül panaszkodik. Oly szerencsefia voltam, hogy együtt hívtak be vele a vérvételre (itt 5 embert hívnak be egyszerre, szóval végignézzük egymásét...), és addig is tudta lökni a sódert. Ezek valahogy nem veszik észre magukat... A vérvétel érdekes módon fájt. A csaj szerintem balfék volt, minden egyes kémcső cserénél megszúrt a tűvel. 

A vérvételről lebattyogtam a sorszámosztóba, mert ugyi EKG-ra is kell menni. Komolyan, egy szervdonort nem vizsgálnak ki ennyire. Ennyi papírral a NASA-hoz is felvennének asztronautának... Persze minden rendben van a kicsi szívemmel, így már 10 előtt jöhetett értem a család. Kócosan, mert apuka nem fésül Minimangát... Neki elvei vannak. Meg nem szereti hallgatni az üvöltést... :D A kocsiban felhőtlen volt a hangulat, Minimanga minden egyes megálláskor elordította magát, hogy "sétálunk", és már szállt volna ki. Persze ezt 10 km-en 70 piros lámpánál... Apuka feje elég reszketeg lett, mire hazaértünk... :DDD

Csütörtökön megint túra, újra melóhely, a kérelmet vittem írásban is leadni. Apuka addig sétálhatott Minikével. Aztán meg ketten feszegettük be az autóba, nemigen akaródzott neki beszállni... A LIDL-t is sikerült átrendezni, a végén már nem fáradtam azzal, hogy visszahordok mindent, amit leszed a polcról, erre vannak az eladók. :) És persze könnyes szemmel nézem azokat, akik a 7 év körüli gyereket is be tudják könyörögni a bevásárlókocsi ülőkéjébe...

A 3 nap szaladgálás után hulla fáradtan vártam a hétvégét. Apámék is bejelentkeztek szombatra ebédre, szóval főzni is kellett, na ez csitított a hangulatomon némelyest. A lakást is katasztrófasújtott övezetté nyilvánítottam, legszívesebben a magasnyomású mosóval mentem volna neki a nappalinak, hogy eltűnjenek a kéznyomok, a hajszálak, a kenyérmorzsák, a kirakós darabjai, és a samponos flakonok. 

Majd elfelejtem: ugye van az a mondás, hogy időzíteni tudni kell. Csütörtökön csörög a telefonom, egy fejvadász ismerős hív, hogy az újonnan nyílt, japán érdekeltségű gyár igazgatója keres asszisztenst, és nagyon kellenék, mert a megyében nincs senki, aki beszél japánul. És angolul. És németül - tettem hozzá, hisz a helyi góré meg német... Felhomályosítottam, hogy az én japántudásom tulajdonképpen gimnazista tankönyvi párbeszédeken alapul, évek óta nem használtam az idegennyelveket, és különben is terhes vagyok. Hát mindegy, adjak be életrajzot, mert nagyon neki vannak keseredve. (És még hogy neki lesznek, ha közlöm, hogy azért a munkáért kb a 2-3szorosát kérném, mint a jelenlegi melómnak, ami azért errefelé szintén nem számít szarnak...) 

Szombaton apáméknak is meg sikerült főznöm a szarvaslevest, egész finom lett, bár azóta még nem sikerült a zöldségízt kitakarítani a számból. De eltelt egy újabb hét, szóval minden egyes nappal közeledik a jó közérzet. :)

Miután az előző héten a védőnő kiadta az ukázt, a rövid hét telefonálással telt. Először is, váltsunk háziorvost. A régi elég ritkán volt használatban, viszont jó messze rendel tőlünk, és az új terhesgondozási rendszer miatt most sűrűbben kell látogatnom, szóval keresnem kellett egy, a ház környékén ólálkodó, dr. előnevű személyt, tekintet nélkül arra, hogy orvos-e vagy klasszikafilológus. :D 

Kedden lekocsikáztunk az alig 1300 méterre levő rendelőbe, ahova szerencsére háziorvosi rendelő volt kiírva, szóval megúsztam, nem kell latin hexametereket tanulmányoznom. A doktornő egy fiatalos, csinos, modern nő, egy baszottnagy audival. A gyermekorvosi rendelővel egy épületben rendel, ezért a férjem már látta néhányszor ránk várakozóban. Ő egészen más foglalkozásúnak sejtette. Kicsit régebbi szakmát tippelt, mint háziorvos... Egészen ősit... :D 

Engem, mint a gazdaság lüktető vérkeringéséből kiesett, otthon semmi GDP-s hasznot nem hajtó ingyenélőt ugyan nem érint a soknapos ünnep, viszont nagy lelkesedéssel konstatálom minden egyes alkalommal, hogy végre vannak filmek is a tévében. persze, Minimangának mi volt az első szava? "nem jó mesze." Nem, mert ez a kőszívű ember fiai... A férjem ilyenkor már csak úgy szól hozzám, hogy na, most lesz valami büszkeség és seggighomlok nyomorúságai?! Én meg mondtam neki, hogy semmi hormonproblémája nem lenne, ha néha véletlenül közel engedne magához egy kis kultúrát. Cáfolta. :D

Vasárnapra egy szilvásváradi túra volt előirányozva, apámék ugyanis ott töltötték a hétvégét, a bátyja nyaralójában. Már előre féltem, hogy hogy fogom bírni az autóutat... Az uram megszerelte a kocsi lengéscsillapítóit, meg olyan dolgokat, amiknek a létezéséről nem is tudtam, és kiegyeztünk egy unalmas, de viszonylag egyenes útvonalban. 

Az óraátállítás most reggelenként jól jött, nemigen tudtam kikecmeregni az ágyból fél 9 előtt, ez most fél 8-ra módosult, viszont este visszafizetem a réven, amit nyertem a vámon. 

Eljött a vasárnap, szerencsésen megérkeztünk. Apám már nem volt szomjas... :D Ugye, megint elkezdte a szokásos kiselőadásait, aminek se vége se hossza, úgyhogy agyaltam, hogy hova szúrjam be a "terhes vagyok" tájékoztatót. Hát megoldotta, kérdezi, hogy iszom-e vele egy jaegert. Mondom, most nem. Már emeli is a szemöldökét - ha nem eszel, vagy iszol vele, az válóok -, aztán kapcsolt. Egész jól fogadta, bár tipikus volt az első reakció: "akartátok?" Hát igen, ő az apám, 3 anyától 3 besikerült gyerek után neki ez így rögzült... :D 

Már jócskán sötét volt, mikor hazaindultunk. Kicsit tartottam is attól, hogy Minimanga hogy viseli majd, még a hordozható dvd-lejátszót is betettem az autóba. Egy hang nélkül végigülte a másfél órás utat, úgy, hogy már bőven alvásidőben értünk haza. :) Kicsi ügyes bogaram. :) 

Hogy a terhességről is írjak. :D, a 7. héten mintha enyhültek volna a tünetek. A nagyfokú fáradtság, na, az kitart, de a hányinger, mintha enyhült volna. UH a 8. héten várható, őszintén szólva én elmentem volna a 7. hét végén már, de ugye a nemzeti ünnep miatt csütörtöktől fiesztáztak az intézmények, szóval marad a kukucska a 8. hétre. :)

A 6. hét nem egészen önkéntes kávéabsztinenciával indult, bár már erről is az abszint jut inkább eszembe, lehet, hogy az javítana az állapotomon. Vagy rontana, de akkor legalább indokolt lenne az epehányás... :D Vasárnap reggel háromnegyed 9-ig ötször rókáztam, a vécédeszka lenyomata már glóriaszerűen keretezi az arcom. Én gyömbértől ilyen másnapos még nem voltam. Őszintén szólva, el is szontyolodtam nem kevéssé, hiszen azért még a fele hátravan az első trimnek, és az egy dolog, hogy úgy gondoltam, hogy ezúttal talán megúszom, de hogy még korábban is kezdődik, mint Egyeskével...

Folytattuk a szobafestést, vagyishogy inkább elkezdtük. Én már napokkal azelőtt kipakoltam a szobát, de a férjem a Jó munkához idő kell Brigád tagja, vagy volt valami jamaicai a családjában, nem tudom, de időhúzásból akadémiai székfoglalót írhatna. Ha nem lenne lusta hozzá... :D A kölyök marhára élvezi a rumlit, én kevésbé, a férjem pedig látványosan szenved, mert ő annyira úúúúúútálja ezt a fajta munkát. Mondom neki, pont annyira, mint én a mosogatást, és azt nekem ugye mindennap kell... Meggyőztem. :D 

Keddre volt időpontom a nődokihoz. Hát nem mondom, izgultam rendesen! Persze, azt éreztem, hogy terhes vagyok, de azért mégiscsak az a biztos, ha hallom a szívhangot. Meg ha már a kezemben fogom. Meg ha már beírattam középsuliba. Meg ha az apja kíséri az oltár elé. Franc aki megeszi ezt a sok aggódást! :D 

SZTK rendelés, sokat ne várjunk, gondoltam. Az időpont csak fél órát késett, azt is tb-alapon, szóval ennyi belefér. :D Behívtak, elmondom, mi van, beküld a doki az öltözőbe. Vetkőznék, mikor hallom, hogy az asszisztens csaj kiabálja nekem a kérdéseket, hogy utolsó menzesz, volt-e már terhes, hogyan szült, ezt a kölyköt akarták, vagy csak elszabadult a buli... Egy kicsit be is rágtam, hogy nem hallom, hogy mit mond, meg ennyire azért ne siessünk már... Bemegyek, jön a doki a kacsával, én meg csak hápogok zavaromban. :DD Megvizsgált az orvos, és persze megjegyezte, hogy nem voltam pisilni, nem tud tele hólyaggal vizsgálni. Mondom, voltam, édes, csak ugye fél órát ültem kint, és ez egy terhesnél már sok. Különösebben nem érdekelt, mert az ultrahangra úgyis tele hólyaggal kell menni, gondoltam. :)

Kimegyek, és ugyanott kell várni az uh-ra, mint ahol a nőgyógyászat van. Bemegy az utánam következő, és gyanús közelségből hallom a hangját. Akkor jöttem rá, hogy az ajtó melletti ajtó és a felette levő óriási szellőző az öltözőhöz hallatszik, szóval a várakozó plebs egyenes adásban hallhatta, hogy 13 évesen menstruáltam, és a magzat kívánt terhesség... Pff. :/ Az UH-s csaj megvizsgált, mondta, hogy minden okés, dobog a kis szíve, de még nagyon korai, még ne menjek a védőnőhöz. Ráhagytam. Megtanultam, hogy kár ezekkel vitázni, bólogatok, és úgyis úgy csinálom, ahogy én akarom. :D 

Apuka nagyon nagy örömmel fogadta a hírt, rendesen meghatódott. :) Ennek örömére délután ki is festette a gyerekszobát, a gyerek meg tanult néhány obszcén kifejezést. :D

Csütörtökön mentem a védőnőhöz. Azt már Minimangával megtanultam, hogy kiskönyv nélkül senki sehova, szóval rutinosan itt kezdtem. Persze, két és fél év alatt változott a rendszer, bonyolódott, így van. :D Olyannyira, hogy háziorvost kell cserélnem. Kinéztem a legközelebbit, ő fogadott, szóval mehetek a kettes pályára. :)

A hétvégi epehányás miatt egy pár napig csak pirítóst és teát ettem, meg almabefőttet, és mintha jobb lenne egy kicsivel. Persze, ez is aggaszt, hogy ugye nem azért enyhültek a tünetek, mert... De amúgy tök nyugodt vagyok, hisz nem tehetek érte többet, érzem azért a testemben a változásokat, a férjem látja is (mellesleg...:D) és elégedett a látvánnyal. Persze, ha neki dagadna a kétszeresére a golyója, másképp beszélne. Bár ő elég hülyén nézne ki úgy, nekem viszont tényleg jól áll. :DDD A fáradékonyság most is megvan, a vérnyomásom 80/60. Alig tudok tanulni, és bár elég jól állok, azért nem bíznám el magam. Remélem, decemberig még javul a helyzet, a pesti út sem lesz egyszerű, ha ennyire megvisel a rázkódás a kocsiban. 

A hétvégére maradt a fürdőszoba festése. Világosbarnát szerettünk volna. Sötét lett. :D Nekem tetszik, de a férjem idegében leverte a lámpát, szóval költségtúllépés történt. :) Elment, vett egy újat, de ennek meg akkora fénye van, hogy csak 6 percet lehet a fürdőben lenni,  mint a szoliban csőcsere után. Az akadémia most fényképezi a házat, mert a kínai nagyfal mellett mi is látszunk a Holdról. :DD

A héten tehát hivatalosan is terhes lettem. :) Most már papírom van a kis fél centis szivecskéről.:))