Hát kedves olvasóim, minekutána elég nagy lemaradásban lennék, engedjétek meg, hogy 2 hét kimaradjon, és rögtön megírjam a slusszpoént. :) 

Szóval a 37. hét: ez a hét is csak úgy indult, mint a többi, Yaris, 30-as táblák, jobbra hátra beállás. Pénteken letudtam a heti két kupplungégetést, és a hétvégére beígértünk Minimangának egy játszóterezést. Vasárnap neki is indultunk, és én, hogy az egy rendes terheshez illik, a fagyisbódé láttán nyálcsorgatni kezdtem. Férjem, mint aki felelősnek érzi magát a történetben - és végülis, ha más nem, de a terhességben az is vala :D -, visszament a kocsihoz a tárcájáért, mert ugye azt ott hagyta. Amíg rá vártunk, az önfeledten csúszdázó Minimangából előjött a 2 éven keresztül csak szaladó Forrest Gump, és nekiiramodott a nagyvilágnak. Mondanom sem kell, elég nehezen tartottam vele a lépést, de hamar megjött a felmentő sereg, és onnantól kizártam mindent a világomból, ami nem vaníliával kezdődött. :D

Hétfő reggel koránkelés volt, mert az első NST vizsgálatra volt időpontom. Mihez képest időpont, kérdeztem meg az asszisztensnőt 1 óra hiábavaló várakozást követően... Ott és akkor elöntötte az agyam az ideg, hogy ezt mennyire utálom már... Nagy sokára én is gépre kerültem, Töki példásan viselkedett, úgyhogy 20 perc után mehettem is a dolgomra. A munkahelyemen leadtam a táppénzes papírt, majd elmentem ruhát venni. Mire hazaértem, már nagyon elfáradtam, csak feküdtem a nyugágyban és teljesen elmerültem a gondolataimban. :)

Ez a fáradtság és magambavonultság kitartott az este folyamán is, ezért Minimangát jó korán lefürdettem, én is rendbetettem magam, és már este 7-kor befeküdtem az ágyba, rábízva Minit Spongyabobra. :D Egy fél oldal Jane Austen után az órára pillantottam, és látom, hogy kerek 10 percenként lesem az órát... Mondom a férjemnek, de ő leint, hogy még van 3 hét... Persze, de Minivel is lett volna. Egészébe véve furcsán éreztem magam, és elkezdtem alkudozni a sorssal, hogy csak még ma ne... Még kérek egy napot... Csak 1 darab napot... Elég zaklatottan feküdtem le fél 11-kor...

és még zaklatottabban ébredtem 1 óra múlva, hogy ömlik a magzatvíz...

Innentől váltott viccesre a történet: ahogy felriadtam, tudatosult bennem, hogy na, ma este nem alszunk tovább, ebből szülés lesz. Akkor viszont pánikba estem, nem vicc, tisztára elborult az agyam, és vissza akartam feküdni aludni... De aztán mégiscsak felébresztettem a férjem, hogy valami kikívánkozik belőlem. :D Ő kábultan felült, majd feltette a kérdést, hogy "és hogy fogják hívni?" Ettől a mondatból az én kezemben is megállt az arckrém, amit viszont a férjem nem tudott értelmezni: "Baszki, te pont most öregedtél meg?!" Jó, kisiettem a fürdőszobába, és egy rommá ázott betéttel a bugyimban néztem a tükörben az arcom, hogy vajon sminkeljek? :D A kérdést eldöntötték a fájások, 5 percenként jó erősen jelentkeztek, szóval nem volt idő a szarakodásra, még kitaláltam, hogy melyik ruhám vegyem fel, és már száguldottunk is a kórházba. :D Félúton 2 percesekre váltottak a fájások, így viszonylag gyorsan megegyeztünk a férjemmel, hogy akkor legyen 2 keresztneve a kölyöknek. :D

A kórházba már legszívesebben négykézláb mentem volna be, de felspannolt az öröm, amikor megláttam, hogy az a doki van ügyeletben, akinél a lányom szültem 3 éve. Ő is emlékezett rám, ami 3 év távlatából, akkor is csak az utcáról beesett, nem fogadott beteg esetében nem semmi... És arcról, ami egy nőgyógyásznál már-már utópisztikus. :D 

A vizsgálóban már elég érdekesen éreztem magam, négykézláb térdepeltem mezítelenül, és csak csendben meg akartam halni, amikor a hangok azt súgták, hogy haladjak, mert jött egy mentő egy másik kismamával. A hangok aztán közelebb jöttek, és felsegítettek, mert látták, hogy itt már az audiós ösztönzés kevés. :D A doki megvizsgált, majd az ajtóban a vulvámmal szemközt ácsorgó mentősökkel közölte, hogy én nyertem, ők most várjanak kissé, mert az sem biztos, hogy a szülőszobáig átérünk. Én totálisan K.O. voltam, hogy ha nekem ilyen fájásokkal kell kibírnom 7-10 óra vajúdást, akkor inkább kössenek fel, de az orvos megnyugtatott, hogy kb. 5 fájás, és kint van a kölyök. :) Valahogy átsompolyogtunk a szülőszobára, ott felpörögtek az események, már az NST-t sem kötötték rám, viszont egy tolófájás közepette kötötték be a branült, na hát lazítsd el a karod, na... 

A doki és a szülésznő nagyon értették a dolgukat, állati türelmesek voltak, és minden fájás után jutott egy kedves megjegyzés is, szóval nagyon sokat segítettek az ijedtségemen, meg hát magában a szülésben is. Az, hogy éjfél körül még az embert is, a megriadt nőt is nézték bennem, és volt energiájuk nyugodtan, türelmesen beszélni velem, azt sosem fogom nekik elfelejteni. :) A kölyök végülis vagy 5-7 fájás után, gátvédelemben jött a világra. Jó, a gátvédelem része nem volt egy szagosmise, de már a tudat is megnyugtatott, hogy nem leszek vágva, és ebből kifolyólag varrva sem (az első szülésnél azt már elég nyűgösen éltem meg). A kicsi 0:50-kor sírt fel először, de ahogy a mellkasomra tették, már nyugodtan szuszogott csak. :) József Gellért 3050 grammal és 53 centivel gond nélkül bújt ki belőlem. :) 

Az utómunkálatok sem tartottak sokáig, a doki azt mondta, hogy csak egy öltés kell, az is esztétikaliag, "nehogy a férje azt mondja, hogy nem láttuk el rendesen". Ott és akkor arra gondoltam, hogy ha a férjemnek bármi rossz szava lesz a puncimra, akkor kaphat ő is egy varratot a micsodájába gratisz... :D A régi gátmetszés helye repedt fel, de gyakorlatilag nem is éreztem a későbbiekben, hogy bármi is történt odalent. :) Kicsijoet elvitték a csecsemősök, én pedig hajnalig a szülőszobán maradtam, hogy minden a legnagyobb tökéletességben fogadjon majd a gyermekágyas kórteremben. :D 

Szóval eddig tartott a második terhességem. Így, két és fél héttel később is furcsa még, hogy egyik óráról a másikra végetért ez a szép időszak, ami persze a vége felé már nem volt könnyű, de akkor is, megélni újra ezt a csodát, ez tényleg nagy boldogság. :) És Nektek is köszönöm, hogy végigkísértetek az úton, hogy velem örültetek, drukkoltatok, hogy társaim voltatok ebben a fantasztikus időszakban. :) Köszönöm Nektek a figyelmet, az érdeklődést és a sok-sok kedvességet. :) 

Mondják, hogy a terhesség rossz hatással van az idegállapotra. Ez így igaz, és a héten már a férjemen is egyértelmű volt... :D A hét 5 munkanapjából 4-en mennem kellett valahova, így ő vagy "A szállító"-t játszotta (nyilván nem balyerissssse sokhengeressel és nem kisméretű meglepi ázsiai lánnyal a csomagtérben, akivel a nap végén összemelegedhet, ahelyett, hogy a 3 évessel nézi ebéd közben Barneyt és barátait... :DD ), vagy a nagylányra felügyelt, hogy a villáskulccsal minél kevesebb réteget hántson le a motorokról meg a kocsikról, játék címén. :D 

Ha csütörtök, akkor rohanás. Reggel 9-re volt időpontunk az állatorvoshoz, mivel nőnemű négylábú kedvencünk kezdte felébreszteni az érdeklődést a környék kandúrjaiban, így gondoltuk, hogy rövidre zárjuk a témát... A rendelő kb. 8. km-re van a házunktól, de szegény férj ezalatt is totálisan ki tudott készülni: a cica nyilván végignyávogta az utat a kis kosarában, a gyerek meg nyilván szintén nyávogott, hisz mégiscsak jólnevelt gyermek, és válaszol, ha kérdezik... :D De őszintén, olyan aranyosak voltak: a cica is bekötve a hátsó ülésen, mellette csajos, és sztereoban nyomták. A férjem az út teljes hosszát végigkérdezte költői kérdésekkel, hogy de miért, minek, meg hogyan is, meg mérpontén, még szerencse, hogy nem kellett hosszabb úton szenvednie. :D 

A doki feltette a vizsgálóra szegény kis jószágot, beadták neki az injekciót, majd ottmaradtam, amíg a cica el nem aludt. Nagyon megviselt a dolog, rossz volt látni, hogy menekülne, meg hogy már félig delíriumban mászna szanaszét, majd egyszercsak szétcsúsznak a lábai, de muszáj volt. 1 óra múlva ígérték az operáció végét, így búcsút vettem a családtól, ők megvárták a cicát, én pedig a város büszkesége-új villamoshálózat segítségével beviharzottam a NAV-hoz. (lánynevén apeh) Éppen 3 nyomtatványt kellett leadnom, persze, naná, tuti, hogy 3 külön sorszámmal tudtam ezt kivitelezni, de azért élt bennem a remény, hogy nem egyszerre fognak minden ablakhoz szólítani. Óriási szerencsém volt, 45 percen belül végeztem, szóval részemről és a kis család részéről adófizetői állampolgári kötelezettségünk teljesítve. :D Innen vezetni indultam tovább, az előző héten már részleteztem sofőri tehetségem, most megkímélem ettől az olvasókat. :D 

A  héten eljutottam végre egy szülőszoba látogatásra is. Annyira a végére hagytam, hogy félő volt, hogy bent is fognak... :D Kb. 800-an lehettünk, na mondom, látszik, hogy elhúzódott a hideg idő... :D Jó érzés volt újra látni a szülőszobát, ahol világra hoztam a lányom, de őszintén szólva, vissza kellett fojtanom a sírást, annyi érzelem kezdett el bennem kavarogni. És legfőképp a félelem, a biztos tudat, hogy ezt nem lehet más módon megúszni. Valahogy ez a része az, ami a leginkább megijeszt, hogy itt nincs B terv. Én mindig is nagy B-C-D stb. tervező voltam, de a szülésnél sem az idejét, sem a módját nem tudom nagymértékben befolyásolni, és ez számomra riasztó. Meg kell, hogy legyen, de úgy érzem, hogy alig van beleszólásom, és ez az én controlfreak természetemnek nem a legjobb... :) 

A kórházi látogatás egyébként így a második babával már-már komikus volt: ahogy a szülésznő ecsetelte, hogy az alternatív vajúdás hogy működik - és én tudtam, hogy úgy, hogy rátesznek az NST-re, és onnantól senki sehova, hogy minden szülés más - így van, egyik szarabb, mint a másik :DDD, a neonatológus pedig folyton a szoptatást éltette, már-már agymosás jelleggel, szektaszerűen - mikor nekem meg feltett szándékom, hogy estére bizony tápszer, és családi béke... :) Szeretném szoptatni Ketteskét, nem erről van szó, de azt a kényszeres, aggódással teli, bűntudatban eltöltött időszakot nem kívánom megismételni. Mindenkinek jobb, ha alszik a baba éjszaka. A szoptatáson túl persze vannak praktikus kérdések is, na, ezt viszont ember legyen a talpán, aki ki tudja szedni a személyzetből... Azt sosem értettem, amikor valaki egy eldöntendő kérdésre kizárólag 15 mondatos választ tud adni, de úgy, hogy plusz információhoz véletlenül se juss hozzá... Értem ezalatt, hogy kell-e a házassági kivonatunk, adnak-e pelenkát, mikor van látogatás, lehet-e kérni és mikor VIP szobát, ha a 37. hét előtt indul be a szülés, akkor ide jöjjünk, vagy a megyei kórházba. Na pl. ez a legutolsó kérdés senkinek sem jutott eszébe, pedig én legalábbis ezzel kezdeném, hogy eddig és eddig koraszülött, szóval ha gebasz van, egyből oda tessenek cuccolni, mert ott van PIC, és ugyi egy korababának nem jó, ha utaztatják... Nem, szarni rá, holy breastmilk, mert ambivalens kötődésű lesz még 32 évesen is a ded...:D 

A szarkasztikus megjegyzéseimet leszámítva, a szülőszoba látogatást alapvetően egy jó ötletnek tartom, nekem legalábbis számít, hogy nem egy idegen helyre megyek, hanem tudom, hogy mire számítsak, hogy milyen körülmények fogadnak majd, nekem sokat segített anno és most is a szülésre hangolódásban. Az érzéseket meg kell élni, mindig mondom. :)))

Hát ez a hét sem hozott egyéb izgalmakat, mint az előzőek: házimunka-bevásárlás-orvosra várakozás-vezetés. Viszont egy nagyon kellemes meglepetésben volt részem, amikor a munkahelyemre bevittem a táppénzes papíromat: egy levél várt egy réges-régi kizsigerelőmtől, amelyben tájékoztattak, hogy abból a hitelügyletből is jár nekem vissza pénz, mivelhogy az Alkotmánybíróság és maga Orbán Viktor szerint is tisztességtelenek voltak eljárásilag. :D A terhesség miatt régóta szunnyadó nő egyből felébredt Csipkerózsika álmából, és átvette az irányítást, szóval azzal a lendülettel befordultam a bankba, ahol az ügyintéző nem is kérdezett semmit, hisz valószínűleg az arcomra volt írva, hogy most viszem a pénzt, és nem hozom. :D Annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy rögtön a pénzintézeti tranzakció után loholhattam vezetni (na, azért azt a loholást el lehet képzelni, mint a betonszárnyú ólombagoly billegtem a villamosra...), szóval nem maradt időm vásárolni, ami elég érzékenyen érintett. :D 

Apropó vezetés: úgy érzem, remekül haladunk. De, komolyan. Az oktatóm szíve szerint a már meglévő jogosítványomat is bevonatná, én pedig erőteljesen gondolkodom, hogy kizárólag szájgolyóban és bilincsben ülhet be mellém az autóba. Ott is csak a hátsó ülésre. Én komolyan nem értem azt a páni félelmet, amikor a sárga lámpa alatt rálépek a gázra, vagy amikor a zebra felé tartó gyalogosra rámondom, hogy "áh, barátom, ez nem lesz meg..." :D Néha az 50-et is nehéz tartani (nem kilóban, a vemhesség nyilván ezt elintézte...), de amikor felhívta a figyelmem, hogy ott egy 20-as tábla VOLT... :DDD Komolyra fordítva, a terhesség miatt sokkal szétszórtabb vagyok, nehezebb koncentrálnom, és emiatt nyilván bénább vagyok, mint szélvész motoros koromban. :) Ezt meg is mondtam az oktatómnak, akinek látszott a tekintetén, hogy az életben többet nemhogy terhes asszonyt, de rendszeres peteérésű nőt sem fog vállalni... :D De legalább ébren tartom, mert sosem tudhatja, hogy adott szituációban a hormonvezérelt énem mely része fog cselekedni: a szabálytalan motoros vagy a bokáját összefosott tanulóvezető... :D 

Így a terhesség vége felé egyre szentimentálisabb vagyok. Az ovis nyílt nap után elérkezett a beíratás napja, jaj, ha belegondolok, hogy az én édes kis lányom szeptembertől... :O A felvételi adatlapon volt egy rovat, ahová a gyerek különleges igényeit lehetett felsorolni, mint pl. lisztérzékenység, egyéb betegségek. Szívem szerint beírtam volna, hogy szereti a krumplipürét, meg kell puszilni, ha rámászik egy hangya, szereti, ha a Well, hello-ra táncolhat, és csak a baracklevet issza meg. Fogalmam sincs, hogy 27 gyerek között hogy fognak rá figyelni, aggódom, hogy a kis világának mekkora trauma lesz, hogy nagyjából leszarják majd, hogy ő az én kis Kiflicsücsök Királykisasszonyom... :/ 

Az alaphangulatom nyilván meghatározza nagyban az is, hogy éjszakánként nem alszom. Kb. 2 óra alvás után felébredek, és hajnal 4-5 között tudok visszaaludni, ami miatt azért reggel kevésbé őszinte a mosolyom... Ha itthon vagyok, és épp nem két napra előre kell főznöm, hogy másnap rohanjak valahova, vagy a lakást feléleszteni főnixi hamvaiból, mert előző nap rohantam valahova, akkor délben pihengetek egy kicsit. Ezt úgy kell elképzelni, hogy leteszem a párnára a fejem, és abban a pózban másfél órán át ájulásszerűen alszom. A déli alvás során a kicsi sem olyan aktív, mint éjszaka, az esti elalvásokat sokszor a kis Beltéri egység is megnehezíti a sok mocorgással, meg a próbálkozásaival, hogy a lábát a bordáim között, a kezeit pedig a segglyukamon dugja ki. :D Azért ilyenkor persze elgondolkodom, hogy milyen fárasztó is lesz majd, ha a kicsi is már megszületik, hisz akkor tuti boríték a nemalvás, de a mindenmindegy elve alapján rájöttem, hogy majdleszvalahogy. :D 

A hétre előirányzott védőnői tanácsadást elegánsan elsummantottam, vezetni mentem helyette. Hiába, karrierista picsa lettem, a vezető pozíciót a gyermekem elé helyeztem... :D Meg már egyébként is kezd követhetetlen lenni számomra a terhesgondozás, az örökös szaladgálással, hogy ezt az eredményt ide küldték, azt pedig itt és itt vehetem át, arra a szintre pedig már magamtól is eljutottam, hogy lassan kórházi csomag, és papucs meg köntös. :) 

A tavasz egyre erősebben támad, ezért péntek délután elvittük Minimangát a helyi vadasparkba. Nagyon jól éreztük magunkat! Az állatkert jó kialakítású, sokféle állattal, szellősen elhelyezve, erdős-dombos környezetben, nagyon élveztük a sétát. Mini persze a kilométerhiányát volt hivatott pótolni, egy-egy állat előtt maximum 5 másodpercet volt hajlandó eltölteni, így ő az apjával szaladt elöl, én pedig billegtem utánuk. Időnként leültem, a lejtős-emelkedős terep jobban kivette az erőm, mintha egy sík terepen sétáltunk volna, de így messziről gyönyörködhettem csajosban, hogy milyen nagy már, és hogy mennyire van saját akarata. :) A séta végén megálltunk a csúszdánál, na, ez volt Mininek a nap fénypontja! Még hetekig emlegette az állatokat és a játszóteret. :)

Ugye van az a mondás, hogy minden terhesség más. Na igen, az egy dolog, hogy ezt is végighánytam, de abban bíztam, hogy a magassarkú cipőket megtarthatom a szülésig ezesetben is. Na, hát nem. Tökit nagyobbnak érzem, főleg a medencém jelzi, hogy fejlődik ezerrel, szóval gimnazista korom óta először kénytelen vagyok újra sportcipőben mászkálni. Ennek örömére vettünk is egyet, egy fehér-rózsaszínt, ha már... :D Annyi, hogy a vezetéshez is nagyon kényelmes, szóval a két légy és az egy csapás működik. :) 

Majdnem sikerült megint elfeledkeznem arról, hogy a társadalom részei vagyunk, azaz majdnem lemaradtunk az ovis beíratásról. :D A bölcsisről is sikerült tavaly, a nagylányt már szerettem volna beadni egy kicsit, hogy szokja, de aztán olyan jól elvoltunk együtt itthon... :) Pénteken felhívtam az óvodát, hogy mikor van nyílt nap, közölték, hogy kedden... Épp időben kapcsoltam. :) 

A nyílt nap abból állt, hogy meghívtak egy kéttagú gyerekzenekart, vagy minek nevezzem, szóval egy csaj meg egy pasi adott elő gyerekdalokat, bohócnak öltözve. Hát na, én gyerekként sem szerettem az ilyet, és ahogy elnéztem, Mini is erősen meglepődött, hogy a néni és a bácsi miért beszél selypítve gyerekhangon... :D De tény, hogy a lurkók imádták, vonatoztak, táncoltak, lányom meg élt a lehetőséggel és csúszdázott. Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy szereti a csúszdát. :D Én pedig csak üldögéltem a napsütésben egy padon, az új edzőcipőmben, és élveztem, hogy nem kell csinálnom semmit. :) A program végén körbeszaglásztam az intézményt, maga az infrastruktúra még az én gyerekkoromból való, nem retro, hanem tényleg régi, de a nevelők elég rátermettnek tűntek, és ahogy a kiírásokat láttam, folyamatosan vannak szervezett programok az oviban, viszik őket úszni, bábszínházba, erdei oviba, és magában az oviban is festenek, rajzolnak együtt, nem csak gyerekmegőrzés folyik. Mivel ők a körzetes ovi is egyben, nem is nagyon fogom túlbonyolítani a témát. :)

Kezdem érezni, hogy a terhesség vége felé járok. Egyre inkább befelé fordulok, sokszor idegesítenek az emberek, és sokszor jó csak úgy lenni, csak úgy simogatni a hasam. Persze, ez már nem az első gyerekes várandósság, ahol teljes egészében át tudtam magam adni a gondolataimnak, de igazából ezt is élvezem, hogy kisgyerekes anyaként várok babát, így jóval tevékenyebbek ugyan a napjaim, fáradtabb is vagyok, sokszor vagyok türelmetlen a nagylánnyal, sokszor aggaszt, hogy milyen nehéz is lesz majd a két kicsivel, de mégis boldog vagyok, mégis a rózsaszín ködfelhős érzés van rajtam a legtöbbször, az a megmagyarázhatatlan, leírhatatlan bensőséges érzés, ami miatt rá lehet kapni a terhességre, akár a drogra. :) Egyrészt jó lesz, ha túlleszek a szülésen, másrészt meg nagyon fognak hiányozni ezek a hónapok. Töki esténként, ahogy lefektetjük Minimangát, és ahogy én is lepihenek, egyből vad táncba kezd, ha csak megérintem a hasam, már odadugja valamelyik testrészét. A nagylány sikítozása, éneklése is biztosan behallatszik a méhembe, az az érzésem van, hogy Töki már tudja, hogy egy nagytesó vár rá idekint, és nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen testvérek lesznek. :) Persze, ez nyilván rajtunk, szülőkön is múlik. Majd megpróbáljuk ügyesen. :) 

A hetet ismét egy vezetéssel nyitottam, hát, voltam már jobb formában is. Rosszabban még nem... :D Neki is keseredtem, őszintén szólva többet vártam magamtól, hisz mégsem a nulláról kezdtem, persze, gondoltam, hogy nem lesz könnyű, hiszen az autó annyira más egy motorhoz képest, de azért ez nem ok a 2 percenként való lefulladásra. Na, mindegy, majd legközelebb. 2 nap múlva. Jajj. :)

Apám hívott délután, hogy akkor este, munka után indulnak hozzánk, hogy reggelre ideérjenek. Hát, azért azt sejteni lehetett, hogy a húsvéti csúcsforgalom miatt nem fog köridőcsúcsot dönteni, de aztán mégis döntött, csak negatív irányba, ilyen hosszú idő alatt az a bizonyos március 15-i hóesés óta nem értek még magyar földre. Délben érkeztek, a kölyök már aludt, mi dumáltunk egy kicsit, és felmentünk, szintén szunyálni. Apámék ugye nem aludtak egész éjjel, én meg a szokásos hajnal 1-es ébredés után nem tudtam visszaaludni, szóval az 5 karikás játékokat velünk lehetett volna szimbolizálni. Vagy az audi gyárat, ott is van karika dögivel. :D 

Délután bevásárolni indultunk, és úgy látszott, hogy az autópályán észlelt tömeg mind a helyi madaras teszkóba igyekezett, annyian voltak. Begyűjtöttünk mindent, ami kellhet és beálltunk egy pénztárhoz. Ahogy nekilátott a pénztáros lehúzni a termékeket, egy idősebb nő egy ezressel a kezében, feltűnően felhúzott orral megállt a szalag végén. Mivel elég sok mindent vettünk, pakolt mindenki ezerrel vissza a bevásárló szekérbe, még én is, 31 hetes terhességem üde-hajlékony frissességével, és már kb 10 tétel lehetett vissza, amikor a nő megszólalt:

"Mondja, kérem, nem veszi észre, hogy mióta itt állok?! Kicserélné végre ezt a szakadt ezrest, amit az előbb adott, mielőtt ezek megveszik az egész áruházat?!" 

Na, 2 mondatban lebaszott mindnyájunkat... A pénztáros nő sík ideg lett, mondta, hogy nem tud pénzt váltani, amíg viszi be az adatokat, meg kell, hogy várja, amíg végzünk. A nő erre nekiállt sikítozni, hogy de hát már mióta vár, meg micsoda szemtelenség. Erre apám fogta, kivett a tárcájából egy ezrest, kitépte a nő kezéből a kb. 3 mm-es szakadása miatt immár értéktelennek tartott bankjegyet, és ezzel rövidre zárta a vitát. Csak néztünk ki a fejünkből, mint egyszeri prosti a SZÉP-kártyára... :D 

A húsvét egyébiránt gyorsan eltelt, szombaton vezetni voltam újfent, immár sikerült ráéreznem a szájbahugyozott pedálok fogáspontjára, oly annyira, hogy a pályáról a garázsig én vezethettem a kocsit a forgalomban. Férjem látta is, jött is tőle egyből a várt "naugye". Hazaértünk, apám hangos "Fittipaldi, Fittipaldi" kiáltozásából már tudtam, hogy az öreg nem szomjas... :D

Vasárnap korán reggel indult is vissza a kis csapat a lila tehén hazájába, és romantikus hóesésben integethettünk nekik a kapuból. A kerti tojásvadászat is elmaradt, igazán húsvéti hangulatom nem is volt, a tonnaszám megfőzött sonka és tojás ellenére sem. 

A havas, szeles, hirtelen hidegre vált idő miatt elég sokat keményedem is, azt vettem észre, hogy ha ideges vagy fáradt vagyok, akkor a hasam percenként vált betonkeményre. A magnézium meg annyi, mint kakaós tekercsben a mágneses indukció... Szedem, de inkább panasz esetén bedobok egy pezsgőtablettát. 

Kedden megint vezetni voltam, a reggeli fél 8-as csúcsban mentünk valahova, a gránát sem tudja hova, volt elég bajom a 40-es táblákkal, nemhogy még azt is nézzem, hogy merre csavargunk. :D Jó volt újra felvenni a  forgalom ritmusát, már kifejezetten élveztem, és önfeledtem markolásztam az oktató térdét a váltó helyett útközben. Én nem tudom, ezek a japánok okés, hogy mindenből törekednek a minél kisebbre, de azért egy autó legyen már akkora, hogy ne a hónom alatt legyen a váltókar. :D Viszont ebből legalább az oktató is láthatta, hogy - néhány női sofőrrel ellentétben - nem követem el azt a hibát, hogy a váltót nézem a forgalom helyett, szóval ebből mégiscsak a sárgák jöttek ki szarul. :D 

Szerdán végre, 6 hét után újra láthattam a kis beltérit. Miután kivártam az egy órát a terhesgondozáson a leleteimért, és kivártam az újabb egy órát az uh-ra, láthattam, hogy hogy dobog a kis szíve, hogy milyen kerek a pici arcocskája, és hogy mindene működik, jól érzi magát odabent. Hivatalosan is megerősítették, hogy menetirányba fordult, és a 31. hét utolsó napján 2200 grammra becsülték a súlyát. Hát, nem kicsi... De még van 8 hetünk a terminusig, így az első riadalom után ("ha csináltál nekem egy 4 kilós gyereket, akkor te szülöd meg!!!") lazára vettem, okos kölyök, tudja ő, hogy meddig növekedhet. :))

Minő meglepetés: újfent vérszegény vagyok. :D A vasam a minimumérték fele sincs, a vaskötő kapacitás meg elszállt, de nem értem, nálam ez az alapértelmezett program, az utalt szokatlan működésre, hogy eddig normális értékek között voltak. Persze, a doki kiküldött egy receptet - igen, kiküldött mert terhesgondozásra nem mehetsz be, csak kiadják a papírokat... -, amit legszívesebben ott a helyszínen dobtam volna ki. Mindegy, elteszem emlékbe, szedni úgysem fogom, a doki élvezze az aranyér gyönyöreit, én még elszántan küzdök ellene. Ez a terhesség minden téren felborította a működésem, szóval semmi szükségem valami olyan anyag bevitelére, ami a kimeneti oldalon korlátozza a lehetőségeket... :D 

Összeírtam a listát, hogy mit kell még beszerezni. Lassacskán összeállítom a kórházi csomagom is, végülis innentől már szülés lesz, akármi történjék is... :)

Ha már a külföldi munka szóba került, nekem is leesett a tantusz, hogy útipasszus nélkül, Schengen ide vagy oda, de a kiskorúak nem hagyhatják el az országot. Nosza, keressük fel az okmányirodát. Mint a jótanuló felel, én is neten kértem időpontot, hogy ne kelljen várni, és hogy az ügyintéző is örüljön, hogy mecccsoda szabálykövető némber, nem ám csak beesik az utcáról. Péntek reggel fél 9-re kaptunk helyet a 23-as pulthoz. 

Ez volt az elmélet. Most írom a gyakorlatot. 8:20-kor már Minimangával térdünkre támasztott kézzel ültünk az ügyfélváróban, ahol egyetlen egy tájékoztató fogadott: "az ügyfélhívó berendezés nem működik". Pazar... A 23-as pultra mégcsak utalás sem volt, a személyi igazolvány ügyintézése a 2-es ajtóhoz volt címezve. Hát, ez egy rutinosabb GPS-t is megkavart volna, de gondoltam, üldögéljünk még egy kicsit. Mini már 8:40-kor az érdeklődés elvesztésének tüneteit mutatta, így 8:45-kor bementünk a 2-es ajtónak elkeresztelt nyílászárón. Bent egy nagy helység fogadott több pulttal (áhááááá, helyben vagyunk!!!), de ügyintéző csak 1, aki leány a gáton... A többiek hollétét sűrű homály fedte. Vagy 5 perc múlva belibbent még egy kormány- és tisztviselő, és megpróbált úgy tenni, mintha ott sem lennénk. Elég nehezen mehetett nem észrevenni egy folyamatosan dumáló, és mindent begyűjteni akaró 3 évest meg egy hófehérben virító, erősen hasas nőt, de sikerült neki. 8:55-kor megszólítottam, hogy miafaszvan. Jaaaaj, mindjárt jön a kolléganő. Ahan, és kérdem én, mikor jönne, ha nem kérek 5 nappal korábban időpontot?! Valamikor szeptemberben?! Na, beesett a fentemlített, és kitalálta, hogy igazolványkép. De úgy, hogy a gyerek álljon fel egy kb. 15 centi átmérőjű, forgó (!!!) székre! Jó, megpróbáltam támogatni a kicsikémet, hogy ne essen le, mire odalépett az ügyintéző, hogy nem jó, majd ő. Az élénkebb képzelőerővel megáldott olvasók már biztosan sejtik a folytatást: így van, Mini halálra rémült, hogy mi ez a mozgó magas szar alatta, és elbőgte magát. Erre 3 nő nekiugrott, az egyik kikapta a kezemből, hogy majd ő megvigasztalja. Próbáld meg, bazmeg... Jó, gyerek újra a székre, nézzél kicsim a tigrisre, gyere mutatok színes kulcsot, karikát, nézzél a kamerába. Anya, fogja már le a karját, ne nyújtogassa a kislány... Akkor tegyétek le a színes baszásokat, mert azért nyúlkál, nem tűnt fel?! Hú, szóval idegileg a nullára kimerülve jöttünk ki, apuka a túloldalon levő parkolóban pontosan követte az eseményeket, ugyanis a hivatal ablaka nyitva volt, így simán megismerte csepp lyányának éles hangját... :D 

A sikeres vizsgára tekintettel férjem kitalálta, hogy menjünk egy kicsit vezetést gyakorolni. Jó, én is örültem, van mit megszokni a motor után. Na, kiérünk egy jó tágas parkolóba, és megkapom az ukászt: "menj el a parkoló végéig, állj meg a padka előtt, majd tolass vissza, és állj be a két kocsi közé". Muhaha. Kezdjük ott, hogy Manga, ez a Trabant, Trabant, ez Manga. Fék, gáz, kupplung. És folytassuk ott, hogy a "két autó közé" címűből az egyik egy nagyértékű bajorgyármányú volt, amit nem szívesen cascoztam volna meg az első önállóan megtett métereimen... Jó, szembenéztem a veszélyekkel. 5 perc után úgy éreztem, hogy én többet belső égésű erőgéppel meghajtott járműbe a lábam nem teszem be, de 15 perc után már kezdtem élvezni a dolgot. Még 2 oszlop között is sikerült úgy elmennem, hogy a fényezés és a duroplast borítás nem látta kárát. :) Persze Minimanga türelme hamarabb elfogyott, mint az üzemanyag, így máris szoktathattam magam ahhoz, hogy milyen jó is lesz gyereküvöltésben autókázni... :D 

Két nap múlva már az oktató autóban is megmutathattam a (nem)tudásom. Átvettem a volánt, okés, induljunk és álljunk meg. Namost én szóltam az oktatónak, hogy én eddig egyszer vezettem, és akkor is egy keletnémet kisautót, szóval nyomatékosan kérem, hogy kösse be magát. Ő nem hallgatott rám. Aztán rájött, hogy tökre igazam van.... Amíg letörölte a feje lenyomatát a szélvédőről, addig elmagyaráztam neki, hogy a Trabant fogáspontja máshol van a féknél, mint a Yarisban... :D Egy órán keresztül az elindulás-megállást gyakoroltuk, a végére egész megszoktam a kis japán krumplibogarat. :) Nagyon kezes jószág, azt meg kell hagyni. :) 

Ha már családgyarapodás és autós téma, akkor leírom, hogy a férjem nekiállt valami családi autót levadászni. Mármint pénzért, törzskönyvvel, csak semmi illegális vagyonszerzés... :D Hétfőre ki is nézett egyet, amíg ő elment körbeszaglászni, addig én Minivel egy gigaruhaáruházban tengettem az időt. Azért az anyasággal a gátlások is oldódnak, legalábbis már nem zavart, hogy a próbafülke függönyét nem tudom behúzni, mert Mini élve az alkalommal, nekiindul bejárni a sorokat, és persze mezítláb, félig felhúzott szoknyával mentem másik méretért, kihasználva, amíg a lány a frissen begyűjtött vállfával nézegeti magát egy tükörben. Az viszont nyilvánvaló, hogy igazi nő lesz belőle. A cipőrészlegről alig lehetett elvonszolni, az ÖSSZESET leszedte, és magával vitte. Elég problémás volt mindig visszakövetni, hogy vajon honnan is pakolhatta ki... Na, mindegy, megvolt a vásárlás, vettem magamnak egy legginst, mert döbbent megalázottsággal szembesültem azzal, hogy az XS-es méret már sajnos nem jön rám, és kismamafarmerből sajnos nem volt több méret... Hát, remélem, a csípőm vissza fog alakulni, különben úgy fogok kinézni, mint egy villanykörte. :D Gyermek kapott 2 pár cipőt, olyan kedvező árban, hogy tisztára el is felejtettem, hogy a két pár cipő miatt futkostam az üzletben egy ultramaratont Mini után. :D Férjem várt a parkolóban, kérdezem, hogy na, milyen a kocsi. Erre nekiáll elsorolni a hibáit. Az első mondatai után feltűnt, hogy ilyeneken ő, mint szerelő nem szokott fennakadni, így kezdett gyanússá válni a történet... Rákérdeztem, hogy most akkor megvette? Erre vigyorogva közli, hogy bennünket hazaszállít, és megy vissza a szerződéssel meg némi készpénzzel. :D 

A hirtelen bejött hideg idő a terhességemre is hatással van. Sajnos többet keményedek, a stresszre egyértelműen, ha fáradtabb vagyok, akkor is, és éjszaka sem tudom kipihenni magam. Az viszont nagyon jó, hogy tudok tevékenykedni, Minivel pontosan ilyentájt már (újra) feküdnöm kellett, és pont a legizgalmasabb, legaktívabb heteimet nem tudtam megélni. Most remélem, hogy a méhszájam jól bírja a kiképzést, a 32. hetes UH-on rá fogok kérdezni, hogy hogy is állunk. Nagyon élvezem a készülődést, a pakolgatást, a listák írását, a bababoltos körbeszaglásokat, a ruháim átalakítását, és nagyon várom az igazi tavaszt, amikor végre a kertben tudom süttetni a hasam, amíg Mini a macskákat egzercíroztatja. :D Testileg fáradékonyabb vagyok, de mentálisan nagyon is pörgetem a dolgokat, félek ugyan a szüléstől, de várom is. :) Minivel egy szép emlék maradt, olyannyira, hogy venni fogok egy ugyanolyan tusfürdőt, mint amit akkor használtam, annak az illatáról mindig a szülés utáni hetek jutnak az eszembe, és jó érzéssel tölt el. :) Elvárásom annyi van, hogy egészséggel "ússzuk" meg mindketten. :) Nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogy mekkora baba lesz, mert én ugyan nagyobbnak érzem, mint a lányom, de lehet, hogy csak amiatt, mert a második terhességre már a hasizmok sem a régiek azért. Egyszóval sok a teendőm, de ha épp van szabad kapacitásom, akkor jó ábrándozni, találgatni a baba felől. :)

A hét nagyon sűrűnek ígérkezett: kresz-vizsga, napfogyatkozás, miegymás. Abban reménykedtem, hogy a napfogyatkozás nem a vizsgán fog rámjönni, illetve hogy nem ott fog elsötétülni a tudatom, azzal megvárjuk a Hold kedvező állását. :D

Csütörtök délelőtt volt megrendezve a kresz-teszt, a csoporttársakkal esélylatolgattunk, hát, azért az egyértelmű volt, hogy aki ki sem nyitotta a könyvet, az nemigen fog ma babérokat szerezni, max. a krumplifőzelékben. :D Óriási szervezett szigor közepette hívtak be bennünket a terembe, kísérteties félhomály, vészjósló csend, és egy, a Bundes Deutscher Maedel-ben gyakorlatoztatott felügyelő nő fogadott. Miután ő is, mint Michelle az ellenállásból, minden csak egyszer mondott el, nekiestünk a monitoroknak. Azt tudtam, hogy jó esélyekkel indulok, hisz most végre úgy választhatom ki a jó megoldást, hogy Minimanga nem nyüszít-vonyít-követel-rángat közben. Az 55 kérdést sikerült 7 és fél percen belül 100%-ra teljesítenem, a felügyelő Führerin persze látta a saját gépén, hogy végeztem, és kaptam tőle egy elismerő pillantást. (Szerintem - feltéve, ha férjnél van - ennek hites ura is könnyes meghatottság közepette örvendezett volna... :D ) Kimentem hozzá, hogy aláírjak valamit -nem, nem néztem meg, hogy mi az, ki mer kérdezni, ha értelmesen elmondják, hogy kijössz, aláírsz, kussban kimész... :D - és akkor rákérdezett, a hasamra mutatva, hogy de ugye így már nem kezd el vezetni. Mondom, hogy de, muszáj lesz, ha nem akarom teljes önellátóvá alakítani a háztartást, beleértve a kenyérsütéstől a búzaőrlésen át a szőnyegszövésig, tekintettel férjem tervezett külföldi munkavállalására. Itt kaptam még egy elismerő pillantást, és úgy éreztem, hogy én már elértem valamit ebben az életben. :D 

Kifelé menet vicceskedvű vizsgabiztosokba ütköztem. A fél karomra hajtogatott kabátom persze sokat takart az állapotomból, valószínűleg ezért is kerülhetett sor az alábbi vicces jelenetre: sétálok a folyosón, amikor az egyik biztos odajön hozzám, köszön, és rámutat a kicsit távolabb üldögélő kollégáira, hogy "kezicsókolom, vigyázzon azzal a bajszossal, az nagyon huncut ember ám!". Én erre elvettem a kabátom a hasamról, és a pocakomra mutattam, hogy "Nézze, én már túl vagyok ezen, velem már igen huncut volt a férjem is..." :D Nem kis röhögés volt. Remélem, fognak rám emlékezni, és majd a vizsgán ezt pluszként könyvelik el... :)

Kresz kipipálva, jöhet a pénteki napfogyatkozás. Nagy szerencsénkre napsütéses, felhőmentes időnk volt, így egy hegesztőpajzs védelmével végigkövethettük a jelenséget. Nagyon érdekes volt, tényleg nem lehetett semmihez sem hasonlítani: sötétebb lett, de a Nap magasan világított, az árnyékok is maradtak ugyanolyan rövidek, mint dél környékén szoktak lenni, nem lehet semmihez sem hasonlítani, sem borús időhöz, sem naplementéhez, szóval jó volt ezt is meglátni. :) 

Ezidőtájt pediglen rámtört a fészekrakó ösztön. De nem ám úgy, hogy ó, de szép is lenne a szoba, vagy a kiságy így meg úgy, neeeem, venni-venni-takarítani-átrendezni-kiforgatni-leselejtezni-mostmárisazonnal! :D A takarítás részével még úgy, ahogy haladtam is, bár nyilván nem ment olyan gyorsan és alaposan, mint a kis beltéri nélkül ment volna, meg aztán az időjósok szerint a húsvét úgyis havat hoz, szóval egy idő után leálltam az ablakpucolással, merhogy minek akkor. :/ Vettem viszont anyagot, és varrtam egy új baldachint, nagyon szép lett. Vajszínű, átlátszó alapon halvány csíkokkal, és persze fodrosra varrtam, hogy szép esése legyen. Még azt nem tudom, hogy melyik kölyöké lesz, egyelőre valószínűbbnek tűnik, hogy Töki nyeri meg, és Mini kap egy már 3 éves nagylányhoz való ágyat a rácsos helyett. :) A szekrényeket is átpakoltam, egyet fel is szabadítottam az ifiúr részére, persze így a terhességi feledékenységgel meg izgalmas stratégiai játékot lehet űzni, hogy vajon hová is tettem ezt vagy azt... :D 

Lassacskán neki kell látnom beszerezni a még hiányzó dolgokat a babakelengyéhez és a kórházi pakkhoz. Egyrészt nem túl sok az idő, másrészt nem szeretek semmit sem az utolsó pillanatra hagyni. (főleg úgy nem, hogy Minimanga az utolsó pillanat mínusz 3 hétre született... :D ) Ezt a részét is nagyon élvezem, ahogy gyűlnek az icipici, új, kedves kis ruhák, használati tárgyak, jó érzés ez a készülődés. :) Eddig is szerettem vásárolni, ez most felerősödött, hát, a Quaestor által benyelt összeget én is fel tudnám használni, az biztos... :D 

A lényeget meg lehagytam: a hétre is jutott vérvétel. :) Persze, ebben nem túl sok mesélnivaló van, inkább a tömegpszichózis-jellege miatt lehet érdekesebb a pszichológiai érdeklődésű olvasóknak. :D Az intézet fél 7-kor nyit, én a 6:38-as érkezésemmel már a 12-es sorszámot húztam Drakuláékhoz. Mire 7 után kinyitották a beutaló beszedésére szolgáló kis ablakot, már bőven 50 felett járt a pacientúra száma. Az ablak megnyitásának hangjára Pavlov kutyájához méltó ösztönösséggel tömörödött mindenki az ablakhoz. Mindenki. Az is, aki a 163-as sorszámmal rendelkezett... :D Én persze nem álltam be a tömegbe, féltem, hogy a felajzott nyugger sereg kipréseli belőlem szerelmünk gyümölcsét, és mivel láttam, hogy kinél van a 10-es sorszám, ezért bővel szemmel tudtam kísérni a sor és a dolog haladását. Amikor felkászálódtam, és a tömegközéppont felé vettem az irányt, egy túlkoros asszonyság rákérdezett, hogy mivanmá. Mondom, 12-es, magánál mivanmá?! Ja, 28-as. Hehehe, akkor tessék csak türelmesen álldogálni. De ő csak ellenőrizni akarta, hogy... Semmi szükség rá, ismerem az arab számokat, a sorrendjükkel is tisztában vagyok, tessék odaengedni az ablakhoz, és jó nagy helyet adni, mert nekem kettő helyett kell elférnem. :D 

Szóval az utolsó 20-assal kezdődő hét imígyen telt. A terhesség előrehaladtát nemcsak a naptárból, de Töki mozgásából is érzem, valahogy mindig akkor van táncos kedve, amikor aludnék. Az alvás amúgy is nehezen meg,olyan szinten körbe vagyok pakolva párnákkal, mint Belfast a 80-as években homokzsákokkal. :) Töki nem szereti, ha oldalt vagy a hátamon alszom. Másképp meg nem megy, és röhej, mert pontosan miatta nem megy, szóval nem ám meghúzza magát a magzat, hogy bocs, mutti, neeeeem, oldjam meg, hogy neki is kényelmes legyen. És persze nem mindig tudom megoldani, így a hetek - és az éjszakák - éber álmodozással telnek tova. :) 

Tárám, megkezdődött a kedvenc terhes időszakom, a hetedik hónap!!!! Innentől már nagyobb biztonságban érzem a beltérit, már vége a rosszulléteknek, a tágulási fájdalmak is szűnnek, ééééés - Töki befordult menetirányba... :D Jó, kibírtam röhögés nélkül, nem mondom, hogy mindennap szeretném, ha ezt csinálná, de mégis megnyugodtam, amikor a tornamutatvány végén egy követ éreztem a hólyagomon, egy éles valamit a bordáim között, és ütemes lüktetést a hátsó fertályam körül. Megfejtés: az ifjú Zsanmiselzsár a fejével nyomja a hólyagom, a lábait beékelte a lengőbordám alá, és még csuklik is. :) A medencém viszont kifejezetten megkönnyebbült, az oldalirányú feszítést nem érzékelte üzemszerűnek a hibaleolvasó, így most nagyon jó, hogy nagyobb jajveszékelés nélkül fel tudom venni a zoknimat, akár állva is. :D (a bal lábam nemigen tudtam felemelni, nagy fájdalmaim voltak, ha csavaró mozgást vagy lábemelést kellett végeznem. Lépcsős házban meg köszcsi szercsivel... :D )

De hogy ne érezzem magam ily felhőtlenül, menni kellett újra terhesgondozásra. Rutinos vén rókaként már előre telefonáltam, hogy mikor rendel az a doki, akire nem kell 2 órát várni, így a hétfői napot kiválasztva reggel elbuszoztam a rendelőbe. Oly optimista hangulatba hozott a napsütés, a világos kora reggel, és a tavasz lehellete, hogy magamról megfeledkezve azt gondoltam, hogy "hopsz, azt a buszt pont elérem, csak egy kicsit ki kell lépnem utána". Ahan. Az agy kiadta a parancsot, de az első hosszabb lépés után a szeméremcsontom feljajdult, és visszajelzett az agynak, hogy "menj te a picsába..." Hah, innentől borítékolva volt, hogy 3 napig 12 éves gésalányként fogok járni, kizárólag mintha két számmal kisebb okobót és szűk kimonót viselnék, és azt is nagyon szemérmesen... A busz persze elment, de mire odatipegtem a megállóba, már jött is a következő. Mákom volt, hogy alacsonypadlós, nem tudom, hogy mentem volna fel a lépcsőn... 

A terhesgondozáson persze megint megkaptam, hogy ne partizánakciózzam, miért a háziorvossal írattam a cukorterheléses beutalót? Azt nem válaszolhattam, hogy azért, mert akkor épp nem volt egy fél napom egy szájbahugyozott papírra várni, így adtam a hülyét, hogy jaj, nem úgy kellett volna? Mert kimaradt egy teljes vérkép, és most az egész szülészet azon aggódik, hogy vajha mennyi a hemoglobinom, már aludni sem tudnak. Kész vagyok, sosem voltam nagy összeesküvés-elmélet gyártó, de mostanában azon agyalok, hogy azért kell 2 hetente vérvételre járni, hogy a mintát eladják a kínaiaknak. Biztos tudnak belőle olcsó műanyagot csinálni, nem tudom. 

A dokumentumok begyűjtése után randi a férjemmel, és irány az okmányiroda, neki volt intéznivalója. Mi a csajossal kint maradtunk az autónál, és a férjem kérte, hogy lessem már, hogy ne jöjjön parkolóőr. (kisdobos ahol tud, sprórol... :D ) Persze Mininek esze ágában sem volt az autóban olvasgatni, ezért kiszálltunk, hogy sétáljunk. Én, mint az álcázás nagymestere, csak a kézitáskám vittem magammal, hogy ha őr jön, akkor kicselezzem azzal, hogy de épp most mennék cetliért, csak nagyon terhes vagyok, és nagyon lassú. Egy mikrobusz is beállt elébünk, ott is a férfi bement a hivatalba, és az asszony átült a vezetőülésre. Ez így szabályos, most tanultam, ez is jó kis csel, ha a vezető az autónál marad, akkor 5 percig üldögélhetsz ingyen. 5 perc után meg átállsz egy másik parkolóhelyre... :D 

Ugye sokan írnak a terhesség alatti hangulatingadozásról. na, ezt kedden meg is tapasztalhattam a gyerekorvosnál... Minivel a gyerekorvoshoz voltunk hivatalosak, beadattam neki a himlő elleni oltást. Ugye mi a dolgok menete: bemész, gyereket levetkőzteted, gyerek üvölt, gyereket lefogod, gyereket beoltják, felöltözteted, megnyugtatod, húzol haza. N e m. Én nagyon bírom a gyerekdokit, mert alapos, és szereti a kölyköket, de falnak megyek a lassúságától... Ahogy a csajt nekiláttam vetkőztetni, természetesen irgalmatlan üvöltésbe fogott, ami engem nem lepett meg, de a doki Fidel Castrot megszégyenítő hosszúságú kiselőadásba kezdett arról, hogy hogy nyugtassam meg a gyereket. A felét persze nem hallottam, de kezdett a cukrom felmenni... Amikor beadta az oltást, még valamit szöszölt, és folyamatosan beszélt hozzám, még mindig a gyerek nyugtatásáról, és tényleg komolyan berágtam. A kurva életbe, ha 5 percre abbahagyta volna a tankönyv idevágó fejezetének a felmondását, és figyelte volt a lányt, akkor rájött volna, hogy pontosan akkor kezd neki újra üvölteni, amikor bazgurálja, hogy "jaj, kérsz kekszet? Kérsz egy matricát?" És kajak beállítja a lányom egy autista hiszitgépnek, ahelyett, hogy gondolkodna, hogy "uramatyám, ez a kölyök 1 évig minden héten meg volt gyötörve valami idegen gyógytornász és neurológus által, lehet, hogy nem bírja, ha idegenek hozzáérnek? És nézmá, ha az anyja beszél hozzá, akkor abbahagyja a sírást... Akkor lehet, hogy nem kellene hozzászólnom?" 2 napig ezen dühöngtem még otthon is, annyira egyértelmű volt a szitu: ahogy felöltöztettem szegénykémet, és háttal fordítottam a dokinak, és mondogattam határozott hangon, hogy jól van, jól van, a lány megnyugodott. És ahogy elhallgatott, jöttek a kurva kibaszott matricák, és már gőzölgött a fejem, persze, a doki azt hitte, a kölyökre vagyok ideges, és elkezdte mesélni, hogy mit kéne csinálni, én meg hiába, hogy "de nem szokott ilyet, ha kimegyünk, abbahagyja", le se bagózott. Szóval halálosan idegesít, amikor anélkül lökik a tankönyvi sódert, hogy egyáltalán végighallgatnának, hogy ÉN, mint az anyja, hogy látom. Tényleg komolyan kiborultam. Persze a gyerek is, hazáig szipogott az autóban. :/ Legalább a macskák elterelték otthon a figyelmét, én meg még a kis karjára tett ragtapaszt sem szedtem le vagy 3 napig, nehogy megint megijedjen. :) Olyan kicsi még, és olyan sok rossz élménye van, csak ezt kellene megérteni, hogy emiatt őt nem lehet átbaszni egy szórólappal vagy kekszszel... 

Az oltás után már semmi egyebet nem terveztem, mint hogy készüljek a csütörtöki kresz-vizsgára. Éééés milyen a szerencsém: ugye tudtam tanulni 12:15-14:00 között (aka déli alvás), és este 8 óra után. De az ördög nem alszik: este negyed 9-kor minden áldott nap lefagyott a gyakorlóprogram... Sok mindent persze nem tudtam tenni, elolvastam a könyvet még egyszer, szerdán napközben próbáltam tesztelni, és így vártam a vizsgát... és a 29. hetet. :) 

A héten végre befejeződik a kresz-tanfolyam. Élveztem egyébiránt, jó volt megint tanulni, az órák is nagyon jó hangulatban teltek, de már nem nekem való a 3 órás egyhelyben ülés. Mivel nagyon sürget az idő, szerettem volna minél előbb vizsgázni is, de sajnos csak 2 hét múlva tudta időpontot adni. Sebaj, legalább nem kell megfeszülnöm a tanulással... Ja, a tanulás. na, az érdekesen alakult, Minimanga ugyanis kisajátította a könyvemet, szóval az ébrenléte alatt szóba sem jöhetett, hogy én szépen olvasgatok, ő meg játszik, rajzol vagy főz nekem egy kávét, vagy ilyesmi. Próbáltam netes teszteket megoldani, na, abban nagy gyakorlatom lett, hogy hogyan oldjam meg a feladványt 1 perc alatt úgy, hogy elolvasom a kérdést, kiválasztom a helyes választ, öntök iszókát, megkeresem a karikát, vagy a cicás könyvet, vagy kapcsolok másik rajzfilmet... Azt hiszem, olyan rutinom lett, hogy ha a vizsgán maga Miklósa Erika vonyítana a fülembe, akkor is meg tudnám 100%-ra oldani a feladatsort... :D 

A tavaszi időnek örvendve, szombat délelőtt kimentünk Lillafüredre. Tavaly lett kész a felújítás, csodaszép lett a sétány, építettek egy kicsi játszóteret, az egész nagyon családias és hangulatos lett. Mini már alig bírt magával, az apjával ők rendszeresen feljártak már ide, amíg én a jobbkéz-szabályt tanultam Puff Asszony hajósiskolájában, és örömmel mutogatta a már ismerős játékokat. Már én is vártam, hogy végre láthassam a parkot, tiszta szarul éreztem magam, hogy hetek óta kimaradok a lányom kedvenc időtöltéséből... Mini először kiélte a mozgásigényét, azaz mentünk, mint a mérgezett egér, alig értük utol. :) Vagy 2 óra sétálás után már kifáradt annyira, hogy hajlandó volt felülni a katicahintára, és csúszdázott is vagy negyed órán át. Én addig kiültem a napra, és élveztem, hogy végre van más alátámasztásom is, mint a lábaim. :D 

Mostanában a hajnali ébrenlétek miatt bőven van időm gondolkodni, hogy milyen is lesz 2 gyerekkel. Olyan jó ízlelgetni a szót is, hogy "kisfiam". :) Édesek lesznek együtt, Mini már nagyon sokat simogatja a hasam, és mondja, hogy "ott lakik a kicsi tesó", persze, még nemigen lehet fogalma arról, hogy ez mit fog jelenteni a mindennapokban, de készül rá. Pont úgy van vele, ahogyan én is. :) Várom már, hogy megszülessen a kicsi, annyival másabb lesz, mert most már tudom, milyen érzés is egy kisbaba, valahogy nem egy elvont fogalommal fogok szembesülni, hanem ismerős érzésekkel, gondolatokkal, mozdulatokkal, reflexekkel. De ugyanakkor jó érzés maga a várandósság is. Ez a terhességem sokkal rövidebbnek tűnik, mint az előző volt, ott valahogy annyit aggódtam, a napok ólomlábakon vánszorogtak, alig vártam, hogy egy-egy hét elteljen, ott mindig felsóhajtottam, hogy jaj de jó, egy hetet újra megúsztunk koraszülés, akármi nélkül. Most nincs meg ez a fajta nyugtalanság, sokszor a heteim számát sem tudom, és ha mégis az eszembe jut, akkor rádöbbenek, hogy atyaég, hát nemsokára ennek is vége... Olyan rövid időszak, olyan szép, olyan más... Persze, sokszor tűnik úgy, hogy egy-egy napnak nem akar végeszakadni, főleg, amikor csajos húzza a nótát és minden erejével azon van, hogy minél többet hisztizzen, de maga ez a 9 hónap olyan gyorsan elszáll. Töki ráadásul nagyon sokat mozog, szóval vele kevesebbet kell aggódnom, hogy úristen, él-e még, mert Minimanga gyakran fél napig sem mozdult meg, és sokszor komolyan aggódtam, hogy csak nincs valami baj? Persze, ennek a nyomán vettem is egy magzati szívhangfigyelőt, de ahogy nézem, a fiam (igen, milyen új szó...), a fiam nem hagy kétségek között. :) 

Mivel újabban ismétlik a Downton Abbey-t, ezért a szombat délutánt kineveztem "arany órának", ilyenkor délután 4-re már lefürödve fekszem a meleg ágyikóban, a gyerek bármivel játszhat, csak csend legyen, hogy nyugiban leshessem a tévét és ehessem a paradicsomsalátámat. :D Őszintén szólva, az ilyen nyugis, lustálkodós, meghitt délutánokon azért eszembe jut, hogy "jajistenem, mit vállaltam, ennek gyorsan vége fog ám szakadni...". Persze, ez lehet, hogy önzés, de igenis jól esik egy-egy óra magamra. Mindegy, ahogy számoltam a szülésig leadják az összes részt, szóval okafogyottá válik a szombat délutáni csendigényem. :DD 

Apropó, szülés. Na igen. Mivel a héten még keresztben érzem Tökit, ezért nyilván gondolkodtam azon is, hogy vajha melyik a jobb, a császár vagy a régimódi szülés. Hát, nem sok érvet találtam egyik mellett sem... :D Pedig sok választásom nem maradt így a hetedik hónap felé közelítve... :D

Az aktuális hét megint egy védőnői látogatással indult. Az első 20 percben végighallgathattuk , hogy a másik körzet védőnője - akiről egyszer már írtam, mikor ő helyettesített - mennyire szenved a derékfájástól, majd megtárgyaltuk, hogy milyen matracot kellene vennie, hogy tudjon pihentetőeket aludni, és végül rátérhettünk jövetelen céljára, Tökire... :D (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a saját védőnőm feje már lilásvörösben játszott a monológtól, hát, nem lehet neki könnyű egész nap ezt hallgatni...) Megmutattam a legutóbbi ultrahangot, amely szerint a kicsi farfekvésben lakozik odabe', de közöltem, hogy jelenleg inkább keresztben érzem őkelmét... A szívhang keresése során ez be is igazolódott, a kicsi Marlonbrando merőleges a kimeneti nyílásra. :D 

Így a 6. hónap vége felé hirtelen rám tört a fészekrakó ösztön, hirtelen nagyon takaríthatnékom, pakolhatnékom, rendszerezhetnékem támadt. Le is szedtük a kinőtt babaruhákat tartalmazó bőröndöt, és átválogattam, hogy miket tudok majd a kicsinek felhasználni. Olyan hihetetlen, hogy a lányom is nemrég még ezeket az icipici ruhákat hordta, minden egyes kis darabra rácsodálkoztam, hogy hogy fért ebbe bele? Pedig még emlékeztem is, hogy sok még bőven nagy is volt rá. :) Annyi ruhát sikerült kiválogatnom, hogy alig kell valamit venni, legfeljebb egy-két fiúsabb, új darabot, hogy mégis. :) Még ágyneműhuzatot és baldachint tervezek varrni, meg egy kicsi hálózsák kell még, és gyakorlatilag kész a babakelengye. Persze, még maradjon bent legalább 10 hétig, de akkor is megnyugtató, hogy minden egyes nappal erősödik, és javulnak az esélyei az életben maradásra. :) (látszik, hogy könyvelő-statisztikus családból származom... :D ) 

Erőteljesen tavaszodik, ami együttjár az időjárás szeszélyeskedésével, és hála a fóliasátornak, elég érzékeny vagyok a frontokra. Vasárnap hajnalban rémálmok gyötörtek, arra ébredtem, hogy úszom a verejtékben, és minden izmom a görcsig feszült. Pár perc múlva egy szorító, fojtogató érzés kezdett el kúszni a mellkasomban a szívem tájékára, elég kellemetlen volt, kicsit ijesztő is, de még mielőtt átadtam volna magam a pánik gyönyörének, végiggondoltam, hogy a terhesség alatt eleve hígabb a vérem, szóval tuti nem most fogok infarktust kapni. :) A rosszullét még órákig kitartott, reggel ennek megfelelő kipihentségi fokban ébredtem... 

Délután anyósnál volt jelenésünk. Minimanga olyan okos, már megismeri a "mama házát", tudja, hogy ott sokat lehet lépcsőzni, és persze anyós is elolvad, amikor a kiscsaj a vékony kis hangján köszönti, hogy "szia, nagyi". :) Nagyon cuki. :) Mondjuk, részéről ezzel le is tudva a családi élet, ugyanis anyósnál van egy egészalakos tükör az előszobában, szóval a menetrend a következő: Mini eszik, beszól, hogy nem jó a mese a tévében, majd kimegy az előszobába, és a tükör előtt táncol, illegeti magát, dumál, mutogat, szóval nem tudom, mi lesz vele kamaszként, ha már most ilyen hiú. :D 

Szerdára shoppingolás volt beütemezve, ez is része a fészekrakó-szertartásnak. :D Egy körgangos ház belső udvarában levő üzletbe igyekeztem, amikor velem szemből érkezett egy sötét-rozsdabarna, eléggé látványosan hasas macska. Már messziről nyávogott, jó hangosan, és amikor elém érkezett, leült, és csak nézett rám azokkal a nagy, sárga macskaszemekkel, olyan pókerarccal, hogy Korda Gyuri bácsi sem tudná megfejteni az esti kártyaparti közvetítésén. :D A macskák mindent tudó, mindent érző tekintetével rámnézett, és nem álltam meg, hogy ne csodáljam egy pár percig. Ahogy beszéltem hozzá, válaszolt, gratuláltam neki a kiscicákhoz, megdicsértem, hogy milyen csinos kismama, és búcsúzáskor könnyű szülést kívántam neki. :) Ő még egy darabig ott maradt, és követett a szemével. Jól táplált, ápolt macskának tűnt, remélem, van gazdija, aki vigyáz rá, és nyugodtan kismacskázhat majd kedvére. :) 

Az idő iszonyat telik, nem tudom, mi ilyen sietős neki? :) Nemsokára végetér a második trimeszter, és nekilátunk a véghajrának. :) És ahogy az lenni szokott, most kezd Minimanga is öntudatra ébredni, most jön rá, hogy sokkal izgalmasabb tiltakozni, alvást színlelni, vagy éppen az alvás ellen tiltakozni, és mennyivel jobb úgy menni zuhanyozni, ha anya alig tud kivonszolni a karomnál fogva, miközben visítok? :D Mindegy, a szigort folytatni kell, próbálok valamiféle önállóságot is bevinni az életébe, hátha még ez a 2-3 hónap jár valamilyen eredménnyel. Vagy nem. A "vagy" az biztos. :D