A 15. hetet a védőnőnél nyitottam. Gyanús volt, hogy 8 előtt 5 perccel még lakatra zárva az épület, és amikor megláttam a másik körzetvédőnőjét, egyből bevillant, hogy most bizony a sajátom jól megérdemelt szabadságát tölti, valahol a Bahamák és Diósgyőr között. :D

Ezzel az asszonnyal is jó viszonyban vagyunk, bár az éhgyomri vércukromat sikerült feltornásznia. Én személy szerint rosszul  vagyok, amikor valaki 3 mozdulatsort nem tud értelmesen kivitelezni, csak kapkod egyikből a másikba. Amíg ő mérgezett egér módjára rohangászott, én előkészítettem a papírjaimat. De minek, hisz az első 15 percben együtt örülhettünk annak, hogy emberünk jövőre nyugdíjba megy, együtt szomorkodhattunk azon, hogy mennyi munkája van (muhaha, ez 2014, ez már nem a gyáron belüli munkanélküliség időszaka...), és együtt rájöttünk, hogy hogy is működik az egér. Próbáltam nem cinikus képet vágni, de mivel a szemüvegét is otthonhagyta, nem kellett nagyon megerőltetnem magam. :D Nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy felírjuk, hogy én miért is jöttem, majd mehettem haza. Úgy volt, hogy addig a férjem elkészíti a gyereket (nem a hasamban levőt, hanem hogy Minit felöltözteti), és lejönnek elém autóval. De Minimanga majdhogynem akkor ébredt fel, szóval mire a hegymászásból hazaértem, még pizsamában majszolta a lekváros kenyeret. :)

A hétvége csendes punnyadásban telt, Minit még nem mertük levinni az adventi ünnepségre, félő, hogy a viselkedésével elérné, hogy az emberek megutálják a gyerekeket, a Kisjézussal az élen. :D

Miután a hűtőben a tihanyi visszhangon kívül már semmi sem leledzett, hétfő délelőtt elmentünk bevásárolni. Jól döntöttünk, nem voltak sokan a madaras teszkóban, és amíg én a sorokat róttam, apuka és Mini egy közeli parkba mentek sétálni. Vagy másfél óra alatt sikerült a listát végigpipálnom (csak az ultra maradt le...), de addigra már én is kifáradtam. Beálltam a kismamák és rokkantak részére fenntartott pénztárhoz, ahol kizárólag a termékeny időszakukon 20 éve túllevő, de fizikálisan fitt nyugdíjasok, és mindenféle égetett szeszt felvásárolt húszas éveikben járó idült alkeszek álltak. Na, addigra már nagyon szarul voltam, még korábban kivert a víz, olyan melegem lett, és amikor a kezem is reszketni kezdett, akkor már gyanítottam, hogy a vércukrom eddig tartott. Mivel a védőnő nem volt kéznél, muszáj volt leemelnem és helyben elfogyasztanom egy milka waffelinit, még a pénztárnál. A többiek a kiflicsücskös szülőknek fenntartott lenézéssel reagáltak le, de ott már erősen küzdöttem az egyensúlyomért, szóval ballisztikus ívben leszartam. :D Nagy nehezen kitornáztam a telepakolt kocsit a parkolóba, ahol már várt a lányom, és elmesélhette, hogy hány kacsát is láttak. :)

A szerda egy különlegesen különleges napra sikeredett. A terv az volt, hogy elmegyek a terhesgondozásra a beutalókért és a táppénzes papírokért, majd azt leadom a munkahelyen, és utána beszerzem még a maradék ajándékokat. És délre hazaérek. Na, hogy én legyek az első, odamentem negyed 8-ra a sorszámosztóba. Meg is kaptam a szép nagy kék 1-est, amivel üldögélhettem 8-ig. Majd 9-ig. Negyed 10-kor kijött az asszisztensnő, le is támadtuk vagy nyolcan, de mindenkit elhessegetett, hogy nincs még itt a doki. Ja, hogy ő délutánra jön?! Na, pár perc múlva megérkezett a hős, be is kérték a kiskönyvet, majd újabb 20 perc után kiadták, hogy így nem jó a táppénzes papír. Menjek vissza a házidokihoz. Annak egyből telefonáltam, persze, van időpont, menjek csak. Na, megindultam hazafelé, dokinál kikérem a helyesbített papírt, és vissza a terhesgondozásra. (Ez már a 6. átszállás aznapra, mert azért nem olyan közel van...) Ott újabb 45 perc után szóba is álltak velem, szóval negyed 1-kor végre elindulhattam a belváros felé.

Munkahely: a postázóban azzal fogadtak, hogy levelet írt az igazgató. Elolvasom, és kínomban felröhögök. A táppénz előtt ki kell vennem a szabimat. Ahan, szóval a mai tortúra felesleges volt... Mennék a munkaügyi kapcsolattartóhoz (mert nálunk helyben olyan, akivel tudsz valami érdemit intézni, nem ám van...), nincs a helyén. Lebattyogok a főnökasszonyomhoz, a legjobbkor, egy határidős kimutatást kell leadnia. Nyilván várok. Elmondom, hogy mi a kínom, 4 részben, mert feszt csörög  a telefonja... Aztán elmondom még egyszer, mert ez már neki is sok. Jó, akkor új nyilvántartás, írjam ki a szabis engedélyt, meg a többi adminisztráció. És persze szóljak a kapocsembernek. Újra felmegyek, mondom neki, hogy mi a szitu, erre ő is sírva fakad, hogy de a számfejtésen már tudnak rólam... AKKOR MOST MI AZ ANYÁMAT CSINÁLJAK????? Menjek vissza a főnökömhöz (aki egy cseppet sem lesz ideges...), és mondjam, hogy szorri, mégsem. Persze, most ő nem volt a helyén, írtam neki levelet, meg később felhívtam, hát, kibukott ő is, hogy a humánpolitikának fingja sincs, mit csinálnak a számfejtésen... 

Délután 2 óra. Ájuláshatáron vagyok, elmentem bedobni egy salátát, és már vásárolni sem volt kedvem, ami nálam súlyos problémát jelez. :D Végül egy játékboltban vettem fejenként egy-egy kirakót, és részemről letudtam az ajándéközönt, majd jövőre szervezze jobban a Jézuska vagy a Mikulás vagy a szakszervezet. :D

Fél 4-re sikerült is hazaérnem, a lányom már úgy örült nekem! :) Nagyon elfáradtam, szétrázott a tömegközlekedés, a lakás romokban, kaja nyista, tele a szennyestartó, nemhogy nagytakarítás, bejgli meg dekor... Ez már a 16. hétre marad. :)