A 21. hét első napján immár csak 30 foggal ébredtem, végülis ez nem is rossz arány, no meg legalább az elektromos fogkefe feje is tovább fog tartani, nem olcsó mulatság ám az sem. :D Tényleg igaza lett a dokinak, már nem is éreztem fájdalmat, csak az injekciók helye volt érzékeny. Mikro is átvészelte a dolgot, a magzatmozgások gyakorisága és jellege nem változott, szóval úgy vettem, hogy Ketteskével is minden oké odabent. :) A 24. héten aktuális az újabb ultrahang, majd akkor rákukkantunk őkelmére, hogy mennyit nőtt. :)
Ez a hét az egyik legnyugisabbra sikerült. Gyakorlatilag sem hivatalba, sem orvoshoz nem kellett rohangászni, úgyhogy merő kalandvágyból rábeszéltem a férjem, hogy menjünk el együtt bevásárolni, gyerekestől, mindenestől. :D Apukában élénken élt még a néhány legutóbbi ilyen shoppingolós történetünk, így elég szkeptikusan fogadta az ötletet, lelki szemei előtt már egy kép lebegett, hogy ő kint sétálgat a hörgő-üvöltő Seniorral, én meg bent birkózom egy krumplival teli, defektes bevásárlókocsival Juniorral. Aztán alkut kötöttünk, apuka kitesz minket a madaras teszkóban, ő pedig elszalad bakancsot venni magának egy szomszédos sportáruházba.
Minit már sem észérvekkel, sem zsarolással nem lehet rávenni arra, hogy beleüljön a bevásárlókocsi direkte kölykök számára fenntartott rekeszébe, így szép lassan eltotyogtunk elsőként a gyerekosztályra. Itt Mini leszedegette az összes, 1 méter 20 centi alatt levő játékot, de legalább hagyott nézelődni. Akkor nyeltem nagyot, amikor egy indokolatlanul 3000.- Ft-os zsiráfot ölelt magához, hogy "ezt kéjed...". Gondoltam, aki időt nyer, életet nyer, és áldásom adtam a hosszúnyakúra, remélve, hogy később valami sokkal olcsóbba szeret bele. (néha felnőtt férfiak is járnak így :DDD) Így, egy tetraplég csiga tempójában andalogtunk végig az áruházon, de legalább béke és CSEND honolt, Mini maximálisan elégedett volt a látnivalókkal. Ha valamin elbambult, és odahívtam magamhoz, még engem is megdöbbentő módon azt válaszolta, hogy "igen, anya..." Bár ettől a mondatától nyilván volt, aki azt hitte, hogy szabadúszó BV-fegyőr vagyok, hogy ilyen jólnevelt a csepp. :D
A mireliteknél apuka jött szembe velünk, remélem, nem a házastársi elhidegülés metaforájaként. :D Átvette a már telepakolt szekeret, és épp rá akart szólni Minimangára, hogy tegye le a zacskós levest, amikor leintettem, hogy mindenkinek jobb ez így, a leves 99 pénz, a most már a helyén figyelő zsiráf pedig kicsit borsosabb... :D Szóval a bevásárlást döbbenetes módon megúsztuk jelenet nélkül, mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére. :) Még valami csodával határos módon azt is meg tudtuk értetni a lánnyal, hogy tejszínhabot nem eszünk az áruház közepén... :D
Egy-egy ilyen félnapos program után én is elfáradok, hát, nem tudom, hogy az úgynevezett "energiabomba-kismamák" hol élnek... Valsz az újságokban... :D Egyébiránt Mikro gyönyörűen növekszik, érzem, hogy nő a súlya, érzem, ahogy egyre hosszabb lesz, ahogy csuklik evés után. :) Fő vonalaiban olyan ez a terhesség is, mint Minivel volt, de alapvetően mégis másabb. Egyrészt valahogy mentálisan jobban rá vagyok készülve, amikor csak eszembe jut, hogy megint lesz itthon egy kisbaba egy szép kiságyban, megint lehet azokat a tenyérnyi kisruhákat vasalni, megint lehet kis bébiételekkel kísérletezni, már elönt a boldogság. Minivel még nem is tudtam igazán felfogni, hogy mit jelent anyának lenni. Most tudom, vagy azt hiszem, hogy tudom, mindenesetre kevesebb bennem a kérdés, kevesebb a bizonytalanság, kevesebb a feszültség. Másrészt a gyerek is valahogy erősebbnek tűnik, a mozgása másabb, mint a lányomé volt, és így él bennem a remény, hogy talán ezúttal nem kell végigjárnunk a neurológusos-gyógytornászos köröket. Olyan jó lenne látni, ahogy magától tanul meg egy-egy újabb mozgásformát, ahogy magától tapasztalja meg a világot, hogy élvezi a sok, rá váró felfedeznivalót, nem nekem kell kényszerítenem, az első tapasztalatai az idegen emberekről ne olyanok legyenek, mint Mininek. Persze, simán lehet, hogy most is lesznek gondok, de talán így nem fog váratlanul érni,
Szóval Mikro oda szokta magát nyomni a hasamhoz, ha ráteszem a tenyerem. Rendesen kidomborodik a hasam olyankor, nagyon meghitt érzés ez. :) Határozottan jelzi azt is, ha nem a neki tetsző pozitúrában fekszem, néha hajnalban percekig "vitázunk", mert mire én kényelembe helyezném magam, ő rákezdi újból a forgást, erre én megint pozíciót váltok, ne, az őkelmének megint nem tetszik, és ezzel egész jól elvagyunk egy ideig. :D
Kedden két régi ismerős is felbukkant. Egyikük a fogdoki, a varratszedés volt még hátra, valamint megbeszéltük, hogy a másik fogat mikor tudja kihúzni. A másik régi haver pedig a kezdeti hetek elválaszthatatlan társa volt... Így van, visszatért a hányingerem. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, mert igen. :D 3-4 hétig nyugi volt, remélem, most is csak ideiglenes jelleggel állomásozik itt a kis ravaszdi. De ha nem, hát akkor sincs sok választásom... :D Viszont így lehet, hogy fogok még meglepetésekkel szolgálni az autós oktatónak, mivel a jövőhéttől vezetni járok majd... :)