A 14. hét nagy izgalmak közepette telt: vasárnap nyelvvizsga! Sztoikus belenyugvással mantráztam magamnak, hogy amit eddig nem tudtam megtanulni, azt most már az utolsó pár napban teljesen felesleges pánikszerűen olvasgatnom. Egyelőre jobban izgatott az időjárás, a tévé nem túl szívderítő képeket mutatott Pest környékéről, a pár nappal azelőtti ónos eső után... 

Már pénteken nekiláttam csomagolni, hogy szombat reggel korán (muhaha...) tudjunk indulni. Naggggyon tanulságos egy 2 és fél éves kíváncsi és akaratos lánygyerekkel pakolni... Amit a kezembe vettem, egyből elkérte, és a lakás egy kevésbé frekventált pontján eldugta, mintegy időkapszulának szánva. Ha a szekrényajtót kinyitottam, egyből felhangzott a sziréna: "Kéred a juját!" Nem, nem kéred a ruhát. De. Illetve nem. Nem kérte, hanem kiszedte, nagyon törpös volt, a pakolás felére már úgy nézett ki a lakás, mintha a TEK rajtaütést és házkutatást végzett volna. (Pedig sajnos nem, így a 3. hónapon túl már nem kiabálnak rám széleshátú fiatalemberek, hogy: "feküdjön a földre, lábakat szét!" :DDDDDDD)

Szombat reggel fél 9-kor sikerült elindulnunk. Fél órával hamarabb a tervezettnél... Erre a férjemmel való közös fennállásunk óta nem volt még példa. :D Mondjuk, azért kapkodtam is rendesen, szóval mire beültem az autóba, már fáradt voltam. És még a kapun sem mentünk ki... Néhány zacskót bekészítettem, ha Mikro is jelezné, hogy unja a banánt, meg Mininek is bekészítettem egy hátizsák cicát-kutyát-kengurut-dvdlejátszót-spongyabobot-ceruzát-mákteát, hogy valahogy kibírjuk Pestig. És persze a reggel a kiságyában talált Mikuláscsomag és a benne fellelhető ezer csoda és édesség is egész kezessé tette. A férjemnek is jött a Mikulás, bár ahogy figyeltem, csak a harmadikra sikerült neki kiszúrnia, hogy valami piroslik a bakancsában. :)

Az első 2 óra gondtalanul telt. Nem, nem elírás, egy régi, mintegy 50 lóerős autónk van, amivel meg sem próbáltuk feltartani az összes frusztrációját és hatalmi törekvését az autópályán kiélni óhajtó audis és béemvés sofőrt, és mivel régen sok Cobra 11-et néztünk, azt megtanultam, hogy mindig a 20 évnél öregebb autók törtek ronccsá Semirék munkássága alatt, szóval maradt a régi autóút. Ott meg várt ránk a nagy semmi - sehol egy autós rajtunk kívül -, és a 3 és fél órás út.

Nemigen mertem reggelizni, nehogy kiengedjem a szellemet és a rókát a palackból, így a 2 óra elteltével már éhes voltam. A magyar úthálózat kritikán aluli színvonalának megvan az az előnye, hogy menetközben gyakorlatilag nem kell vesződnöd a rágással, egy-egy nagyobb gödörben úgyis összecsattan a fogsorod. :D Gödöllő után kezdett besűrűsödni a forgalom, ott már Mini is elvesztette a humorérzékét, így engedélyeztem neki a Spongya dvd-t. Bob és Patrik idétlen nevetésétől legalább nem hallatszott a hidrotőkék csattogása... :/ :D

Pontosan délben érkeztünk meg, Mini átlendült a déli álmosságán, és nem bírt magával. Olyan szinten produkálta magát, annyit nevettünk rajta, tök édes volt. :) Vagy háromszor megpróbáltuk lefektetni, hát, volt sikítás, aztán feladtuk, és délután a sógornőm és a férjem elvitték télapónézőbe, hogy én egy kicsit pihenjek és tanuljak. A gyerek annyira fel volt pörögve, hogy a Hősök terén almát osztogató Miku kezéből menetközben tépte ki a kis csomagot, meg sem állt, szegény Miku nemhogy verset nem kapott, be kellett érnie egy rövidke meghökkent pillantással. :)

Másnap reggel nagy izgalommal és egy 1991-es kiadású térképpel nekivágtunk megkeresni az egyetemet. Még jó, hogy időben elindultunk... :) Hát, ha New York az a város, ami sosem alszik, akkor Budapest az, ami kizárólag egyirányban közlekedhető. A tanteremben a már bekészített zacskóval, radírral és ceruzával felfegyverkezve ültem le  a kijelölt helyemre. Röpke 20 perc alatt elmondták, hogy mi miatt zárhatnak ki, hány példányban kell kitölteni a lapokat, és hogy mely golyócskákat hogyan lehet besatírozni. Maradjunk annyiban, hogy jócskán bonyolult maga a hivatalos része is, ez olyan, mint egyetemi vizsgára a beugró.:) A vizsga közben eleredt az orrom vére - terhestünet, ami előtte persze nem tudott jelentkezni, még jó, hogy volt nálam zsepi, bár lehet, hogy helyből megszán és átenged a bizottság, ha összekoszolom a lapot, hogy "nézmá, a csaj vért izzadt a vizsgán, ne legyünk már szemetek vele!". :D Aztán szépen ez is végetért, értem jött a férj, és megpróbáltuk felkutatni a macskás kávézót. Mint említettem vala, a sógornőmtől kapott térkép egyidős volt Rákosival, úgyhogy elég nehéz helyzetben voltunk. Egy ideig nézegettük, de amikor megláttam a Samuely és Majakovszkij utcákat, berágtam, és egy helyi séta után hazamentünk a kölyökhöz. 

Ennyi izgalom után jócskán ki is merültem, aznap már csak feküdtem, és amíg apjuk fürdetett, én a szívhangfigyelővel ellenőriztem a kisebbiket.

Hétfőn a hazaút is - szerencsére - eseménytelenül telt. Annyi gondom akadt,hogy a második trim legeleje óta rohadtul fáj a medencém, elég sokat ropog is. Bizonyára tágul, de emiatt olyan érzésem van, mintha a két csípőcsont egymástól elkülönült volna, és emiatt egyrészt nem tudom terhelni, másrészt olyan furcsa, bizonytalan érzés a járás. A kocsiban hátul ülök Minimanga miatt, de ott meg rohadt pici a hely. Ha kihúzom magam, akkor a fejem a plafonhoz ér, ha előrecsúszok, akkor pedig pont a medencémre esik a súly. Egyszóval, nem bántam, amikor végre megcsörrent a kulcs, és kiszállhattam az autóból. 

A hétre ennyi kaland elegendőnek is tűnt, úgy vagyok vele, hogy ha fáradtnak érzem magam, akkor az is vagyok, szóval kedden és szerdán már csak itthon ténykedtem, kívül-belül 1-1 gyerekkel. :)