A 19. hét reggelén mínusz 8 fokot mutatott a külső hőmérő, a belső valamennyivel többet, de még mindig nem eleget ahhoz, hogy meggyőzhető legyek a tél örömeiről. Havazott is, így lecsúszkáltam a konyhába egy kávéra, és eldöntöttem, hogy ha ma valami kimarad, akkor az a védőnő meglátogatása. Lányom persze egészen másképp vélekedett az időjárásról, gyakorlatilag egy szál telehugyozott pelenkában nekivágott volna, hogy "szétáljunk a pici hóban". Hős anyja ki is vitte a kertbe. Hát, mi tagadás, ezzel a délelőtti sétával pontosan úgy voltam, mint a szüléssel: a gyerekért megteszem, de ne várják, hogy jó képet vágjak a dologhoz... :D

Miután kockára fagyva bepaníroztuk hóval a macskákat, rajzoltunk köröket a hóba, és negyvenhétszer körbesétáltuk a 937 négyzetméteres portát, bevonultunk ebédelni. A havazás másnap is tartott, és bár nem esett sok, az idő nagyon hidegre váltott, szegény négylábúak is sorban álltak a kandallóhoz. :D A 3. napon pedig iszonyat szélre, és plusz 8 fokra ébredtünk. Mini nem is értette, hogy hová tűnt a hó, én veszettül örültem, hogy hurrá, lehet mosni megint, de a hirtelen melegedés azért mindnyájunkat elég kómásra levert. :)

Mivel már egy pár reggel eltelt úgy, hogy újra kávéztam, nekiálltam leszűrni, no, nem a kávét, hanem a konzekvenciát:

- nem fájnak az izmaim fél óra állás után

- nem keményedik a hasam

- Mikro nem mozog többet a koffeintől, sőt, a melegfront miatt egész nap szunyált a hasamban, mint annak idején a nővére.

Szóval a kávé marad. Dacára vagy megerősítve a brit tudósok legújabb kutatásait, nem tudom, hogy épp hol járnak ezügyben. :)

Mikro egyébként nekem is fiúsnak tűnik, a mozgása valahogy erősebbnek hat, mint ahogy a nagylányéra emlékszem. Bár ez elég szubjektív. :) Szinte minden nappal erősebb és erősebb odabent, olyan jó érzés most már látni, ahogy a hasam bőrén is látszanak a rúgásai. Mini szerintem tudja, vagy legalábbis érzi a kistesó jelenlétét, ugyanis ha terhes nőt lát, akkor mutat a hasára, hogy "tesó", és újabban egy csecsemő formájú babájával játszik. Egészen gyengéd vele, ami biztató. :)

Hétfőn eljött a kivégzés napja: fél 10-re várt a szájsebész. Nem túl lelkesen készülődtem, de mivel semmi hasznom sem származott a fogfájásból - azon túl, hogy a 3 kiló mogyorókrémet kizárólag a férjem tudta megenni...-, ezért nekiindultam. Az egy dolog volt, hogy a doki észre sem vette, hogy terhes vagyok. Így, majdnem félidősen... Remélem, a fogakban szemfülesebb... :D Felkészített, hogy ez nem lesz egyszerű keringő, és adott jövőhét szerdára időpontot. Na, majd a 20. heti naplóból kiderül, hogy beborul-e. 

Abban a szent pillanatban, ahogy hazaértünk a városból, kerestek a melóhelyemről, hogy azonnal, de máris, de rögtön be kellene mennem valamit aláírni. Igen, ezt is élem, amikor délben mondják, hogy aznap vagy másnap térüljek-forduljak... Szóval kedden megint ügyintéztem, először a postára mentem, hogy nemelehetnee, hogy ugyan hozzák már ki a postánkat helyrajzi számra. A körzetes kézbesítő szerencsére ismeri az uramat (és ezek szerint engem is...) , szóval menni fog a dolog. A munkahelyemen aláírtam egy ívet, majd elmentem kideríteni, hogy előző nap a nem fogadott 3 céges hívást vajha ki kezdeményezte (ej, ezért is jó az egyirányúsított vonal, mert visszahívni, na azt nem tudod...). Senki sem tudott semmit, így hazamentem. Ahogy hazaérek, csörög a mooooooobil, hogy "nálam mindig 2 forint ez a dal". Nem, nem Vikidál Gyula keresett, de még csak nem is az öreg Körző Gyula Bácsi, hanem... bingo, a munkahelyem. Hogy jött postám...

Szerdára pihenőnapot szerveztem, azaz aznap sehova sem mentem, mert a lakás romokban, a család az éhhalál szélén, így most a hivataloknak is bele kellett törődni, hogy a délután 4kor megkapott emailt másnap sajnos nem tudom leadni...