A 10. hét nem sok izgalmat hozott, a napok a szokásos mederben folydogáltak. Reggel nagy nehezen ébredés, általában arra, ahogyan Minimanga kiabál ki a kiságyból, hogy "tejecke!". A kedvenc rajzfilmje alatt megpróbálom kifésülni a madárfészekszerűre gubancolódott haját, ezt vagy halkan, de jobbára hangosan tűri. Kár, hogy még nem tudja, mi az a nullásgép, így nem veszi komolyan a fenyegetéseimet. :D Ha nagyon kínlódik, akkor leültetem nekem háttal, a lábammal lefogom válltól térdig a kölyköt, és úgy esek neki a kócainak.
A héten egész jó idő volt, nemhogy az udvari játékra volt alkalmas, gyakorlatilag fűtenünk sem kellett. Már majdnem az összes levelüket lehullatták a fák, és mivel nekem még nem volt energiám összegereblyézni (illetve nem is a gereblyézés, hanem a 60 méterre levő erdőre való lecipelés a problémám), a gyerek kerti csúszdája alig látszott ki az avarból. Az apja összehúzta a leveleket a csúszda elé, Mini nagyon élvezte, ahogy belehuppanhatott. A macskák is lustán pihentek a naptól átmelegedett, tarka levelek között.
A várandósság szempontjából sok érdemi nem történt, semmilyen vizsgálat nem volt esedékes a héten - mily meglepő, komolyan, egy őrület az új rendszer -, a közérzetem sem változott, még mindig tart a szédülés, hányás, émelygés. Annyit vettem észre magamon, hogy - most a szégyenlősebbek fogják be a szemüket - a mellbimbóm és a bimbóudvar bebarnult. Ennek nem örültem, tudtam, hogy terhesség alatt bebarnul, de gondoltam, ha az elsővel megúsztam... Na mindegy, csak ne nőjenek párizsi szelet-méretűre. :D
A rosszulléteket egyre nyűgösebben viselem, gyengének és állandóan álmosnak érzem magam. A tanulás... hát, ahogy lesz, úgy lesz, már nem is izgatom vele magam. Egyre ingerültebb is vagyok, szerencse, hogy nem sok emberrel találkozom mostanság, mert az agyamra mennek a hülye megjegyzésekkel: "dehát enni muszáj", "ó, még egy-két hónap, mi az neked?", "hát, ez ilyen!". Nem tudom, itt valahogy nem szeretnek gondolkodni az emberek, csak pufogtatják a közhelyeket. Most legalábbis ki lehet buktatni, amikor valaki olyan okoskodik bele, hogy miaznekem, meg hogy mindenkihány, aki életében egyszer sem volt rosszul a terhessége alatt. Inkább nem kell semmit sem mondani, na, az meg ugye nem megy. :D
Minimanga egyre önállóbb, hát, mondjuk, van is hova fejlődnie. Már próbálom rávenni az önálló vetkőzésre, leveszi fürdés előtt a pelenkáját, és kidobja a kukába, még az önálló evés van hátra, valahogy jobban szereti, ha én etetem. Ha feldarabolom a kaját, de nem ülök mellette, akkor nem is eszik. Ha odatelepedek hozzá, akkor gyönyörűen felcsipegeti a falatokat... :) Amennyire tudom, önjáróvá teszem Lajoska vagy Krisztoferita érkezéséig... :D
Még 2 hét az újabb ultrahangig. Jó lenne már látni a picit, de egyrészt érzem a tüneteket, másrészt a hasamon is látom, hogy ha minimálisat is, de kerekedik, ezeket pedig jó jelnek értékelem. :) Sosem voltam egy hurrá-optimista alkat, de most valahogy nyugis vagyok a baba felől, amilyen szarul vagyok, úgy érzem, nagyon meg akar születni. :) Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy fiú vagy lány lesz. Tudom, majd ha nagy lesz, eldönti. :)
A 10. hét nem túl jó dolgokkal zárult. Szombat óta nem láttam a középső cicámat. Sosem csavargott még el, pláne nem ennyi időre... Ahogy telnek a napok, egyre kevésbé reménykedem, hogy még viszontlátom. Még nincs egy éve, hogy egy másik kandúrom elment, még őt sem hevertem ki. Putyinnal meg még azt sem tudom, mi történhetett... :'( Gyönyörű, kövér görögdinnye-cicám, akárhol is vagy, sosem feledlek.
